Úgy szerettem beléd, hogy nem láttam az arcod…

Amikor elkezdtük ezt a fajta közös munkát, még nem érkeztek meg mindenkihez a webkamerák. Hetekig nem láttuk egymás arcát.

Ha valakit nem találsz meg Facebookon, akár éveket is tölthetsz home office-ban úgy, hogy közben fogalmad sincs róla, hogy néz ki a másik. Akivel a napod hosszabb, tartalmasabb felét töltöd. Akivel lassan megtaláljátok a közös hangot, közös vicceitek lesznek, amiket csak ti értetek. Közös pillanatokon osztoztok, amik csak a tieitek.

Különös dolog egy jó munkakapcsolat. Nevezheted barátságnak, összetartásnak, de mégis van benne valami, amitől kicsit több lesz ennél. Vállt vállnak vetve kell összedolgoznotok, meg kell, hogy bízzatok a másikban. Adott esetben muszáj a véleményére, tanácsára hagyatkozni – ha pedig mégis téved, mindketten megszívjátok. De kockáztatsz. Ehhez a fajta bizalomhoz pedig tudnod kell tisztelni a csapattársad.

Négy hónapig dolgoztunk össze úgy, hogy sosem láttuk a másik arcát. Ilyenkor arra figyelsz fel a másikban, amennyit jobb híján érzékelni tudsz. A hangjára, ahogy folyamatosan duruzsol a füledbe, miközben a programokkal kínlódsz. Az övé a korához képest kisfiús volt, de amikor elengedte magát és nevetősen beszélt, váratlanul elmélyült.

A fülesnek hála pedig olyan tisztán hallhattam ezeket az apró kis változásokat, hogy borzongás futott végig rajtam, ha beszélt hozzám. Megesett, hogy a késő esti órák még a gép előtt találtak minket.

– Fáradt vagyok, de nem tudok elaludni. Nem gáz, ha beszélgetünk még egy kicsit? – kérdezte tőlem egyszer a sötétlő monitor.

Ott maradtam vele. A kamera nélküli beszélgetéseket chatelések tűzdelték. A nap végén mindig ugyanaz az üzenet érkezett tőle: „Jól vagy?” Aggódott. A munkánk nem kevés stresszel járt, de ő még nálam is nehezebben viselte. Mégis szeretett volna támogatni, ha kell. A  stílusát, humorát már ismertem, és amikor írásban keresett meg, észrevétlenül szólalt meg a fejemben a hangja.

Sok mindenen átsegítettük egymást, ő pedig minden rázósabb feladat után hálával fordult hozzám. „Nélküled nem sikerült volna” – mondogatta. Én megpróbáltam egy erőltetett poénnal elütni a dolgot.

– Nem, komolyan mondom – folytatta ilyenkor, nem hagyva kizökkenteni magát. – Nem tudnám végigcsinálni, ha nem lennél itt. Nagyon szeretlek. Nagyon-nagyon-nagyon…

Én is szeretlek.

Amikor legelőször mondta ezt, bár szinte magától nyílt válaszra a szám, hirtelen nagyon örültem, hogy nem láthatja az arcom. Onnantól kezdve ez is megszokássá vált közöttünk. „Nagyon-nagyon-nagyon…” – suttogta esténként a fülembe a testetlen hang, az üres monitor. Én pedig épp úgy feleltem, mint legelőször:  „Én is szeretlek.” Jó éjszakát kívánt és tengernyi csókot lehelt a mikrofonon keresztül.

Aztán megérkeztek a webkamerák, mi pedig nem kevés lámpalázzal kapcsoltuk be őket.

Rám mosolygott, állát a tenyerében nyugtatva, ujjaival az arcát babrálva zavarában, kissé hitetlenkedve nézve a lencse által vetített képre. Csak másodpercek erejéig mertem rápillantani. Minduntalan lesütöttem a szemem. Rám nevetett, tetszett neki, ha elpirultam, ha zavarba tudott hozni vagy fel tudott vidítani.

FORRÁS: UNSPLASH

Ha más nem jutott eszébe, grimaszolt és parodizált, idétlen vicceket sütött el. Nem okozott gondot neki, hogy hülyét csináljon magából a kedvemért. A kamera által közvetített kép egyik napról a másikra tűnt el előlem. Sajnos követte a testetlen hang is, mint egy szertefoszló délibáb. Képtelen voltam megszokni az új “helyemet”, az új beosztásomat.

Csak akkor szóltam a többiekhez, ha muszáj volt. Kamerák itt sem voltak, de nem is hiányoztak. Szívem szerint a fülemet is becsuktam volna. Őt hiába kerestem. Az üzeneteket el sem olvasta. Mindenkinek szíve joga kilépni egy régóta gyűlölt munkahelyről. De az, hogy már sosem hallottam többé azt a néhány szót, amit fél éven át minden este, már nem csak az ő ügye volt.

Más helyzetben eléálltam volna és keresetlenül előadom neki a véleményemet. Szívem szerint az arcába ordítok. De mit tehetsz akkor, ha a testetlen hang valahonnan az ország másik szegletéből beszélt hozzád?Sok időbe telt, mire túltettem magam rajta. Végtelenül ostobának éreztem magam: öreg vagyok én már ahhoz, hogy bedőljek ilyesminek, pláne, hogy ennyit rágódjak rajta.

Hirtelen bukkant fel és tűnt el, válaszok nélkül hagyva. Épp, mint amikor éjjelenként egy üres monitor előtt ülsz és lehunyt szemekkel hallgatod a testetlen hangot, ami fáradhatatlanul duruzsol a füledbe. Mint egy gonosz délibáb.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok