Úgyis el fogod rontani a kapcsolatod!

Mindig azt mondom, hogy szerintem mindnyájan el vagyunk cseszve valahogy. Ha a szüleink túl sokat vártak el tőlünk, akkor azért, ha túl gondoskodóak voltak, akkor azért, ha nem törődtek velünk, akkor azért.

Majd a párkapcsolataink formáltak, tettek hozzánk, vettek el belőlünk. Abban pedig, hogy mi a végeredmény, az életünk ránk mért kalapácsütései alatt végül milyen formát öntöttünk, megmutatkozik az alap személyiségünk. Hiszen ugyanabból a közegből kikerülve is két teljesen eltérő ember jöhet létre. Mi is kerülünk majd olyan helyzetbe, amikor mi cseszünk el dolgokat. Mert sokszor szinte lehetetlen pontosan megállapítani, hogy mivel is teszünk jót.

Elkezdünk egy párkapcsolatot valakivel – aki ugye valamilyen módon már el van cseszve -, és igyekszünk a lehető legtöbb jót adni neki. Olyat, ami szerintünk jó, vagy olyat, amire ő azt mondja, hogy neki jó. És itt jön a nagy pofáncsapás. Mert egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy ez tényleg így is van. Ami szerintünk jó, az neki lehet sok vagy kevés, és amire ő vágyik, attól nem biztos, hogy boldog is lesz, amikor megkapja. Ha egyáltalán sikerül abszolválni a feladatot.

Az lenne az alap, hogy kommunikálunk, megismerjük a másikat, megbeszéljük, kit mi tesz boldoggá. És egy ideális világban ezzel egy elég jól használható térkép lenne a kezünkben, amit csak követni kell, és ha ez sikerül, akkor mindenki boldog. Viszont az emberek nem ilyen egyszerűek. A mai párkapcsolatoknak az a nagy átka, hogy egyszerre akarunk bennük izgalmat és biztonságot – ezt nem én mondom, hanem nálam okosabb emberek.

Ez a két dolog pedig elég nehezen fér meg egymás mellett. Hiszen ahol nyugalom van, béke, kiegyensúlyozottság, ott az izgalmakat komoly energiabefektetéssel kell megteremteni. Egy folytonos vívódásokra épülő, se veled, se nélküled kapcsolat pedig bár nem unalmas, de lelkileg kimerítő, és ott pedig nagyon hiányzik egy kis nyugalom. Az az érzés, hogy lehet bízni, lehet számítani a másikra.

FORRÁS: UNSPLASH

Úgyhogy könnyen kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy bár azt érzed, mindent megadtál, az mégsem volt elég. Vagy talán pont az a baj, hogy túl sokat adtál magadból, és ez már ilyen megszokott, hétköznapi dologgá vált? Amit te csak törődésnek gondolsz, az a másik szemében rátelepedés, amit te szabadságnak hiszel, az a másik szemében elhanyagolás. Szóval bár te jót akartál, mégis elcseszted. És lehet már úgy vagy emlegetve, mint „az az ex”, aki ezt meg azt csinálta.

De még olyan is lehet, hogy akkor jön rá valaki, amikor már nem adsz meg neki bizonyos dolgokat, hogy valójában milyen jó is volt, és mennyire hiányzik. Van, amikor azzal is “elrontod”, hogy nem rontod el. Mert sokan a saját igényeikkel sincsenek pontosan tisztában. Ennek az egésznek nem az a tanulsága, hogy mindegy, mit teszel, végül úgyis rossz lesz, hanem az, hogy azért annyira nem kell parázni attól, hogy valamit rosszul csinálsz – mert biztos, hogy így lesz.

A megoldás az, hogy oda kell figyelni és alkalmazkodni kell.

Észre kell venni, ha valami nem működik – még akkor is, ha jó szándékból teszed. Nincs értelme azt várni, hogy minden tökéletes legyen. A cél az, hogy olykor hibázva, összeveszve, kibékülve együtt haladjatok tovább. És hogy igyekezettek ne nagyon, csak egy kicsit elcseszni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂