Utál az apám, mert más lettem, mint akarta…

2021-09-08 Esszencia

Szerettek a nagyszüleim. Amíg kicsi voltam. Amíg nem volt igazán egyéniségem, ameddig azt csináltam, amit mondtak.

Ameddig nem láttam és hallottam, hogy egyik órában a templom első sorában térdeltek, bőszen kereszteket vetve az Istenüknek, a másikban a konyhaasztalnál ülve, fröcsögve kibeszéltek másokat. És ezt bizony már akkor, gyerekként is gáznak találtam. Ez bizony minta volt az egész életüket nézve.

A nagyanyám temetésén, amikor a pap azt mondta, hogy egész életét az unokáinak szentelte… Egész egyszerűen vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek fel hahotázó keserűséggel. Egyáltalán nem értettem, emberek miért használnak nagy szavakat, amikor valójában semmit sem tudnak a másik életéről.

Állítólag apám is szeretett kicsiként. Elvitt magával ide-oda. Cukrászda, étterem. Szeretett, nagyjából addig, míg a szülei. Neki és anyámnak nagyon eltérő véleménye volt a gyereknevelésről. Anyám a szabad szellemben hitt, ami ugyan nem volt minden esetben jó, de aztán amikor apámat egy idő után nem érdekeltük, csak a pia meg a nők, anyám nyert. Mivel ő volt velünk. Pedig papíron egy család voltunk, csak a gyakorlat mutatott merőben mást.

Emlékszem, amikor anyám zokogott a sötét szobában, mert szeretett férje éppen megint valami kurvával kavart. Éles a kép, több évtized múltán is. Aztán felnőttem, és apámmal nemhogy közelebb nem kerültünk egymáshoz, hanem azok a bizonyos érzelmek, gondolatok, jövőkép, egyre távolabbi volt. Elhiszem, hogy neki az egyszerű élet bejött, és nekem is valami ilyesmit szánt. Én azonban ezt nem akartam, mert én mindig többre vágytam.

És nem pénzben vagy tárgyakban. Fejlődésben, tanulásban, nyitott életszemléletben, a világ megismerésében, amiben nem akartam egy pár száz fős falu határait. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy az az ember, aki kicsiként állítólag szeretett, mire felnőttem, semmit sem tudott rólam. Sem a munkámról, sem a gondolataimról, érzelmeimről, de gyakorlatilag az életemről sem. Miért nem meséltem?

FORRÁS: PEXELS

Mert egy idő után már nem akartam. Mert bármit mondtam, mindenbe belekötött. Mindent bírált, soha az életemben büszke nem volt rám semmiért. Mindig volt valami baja velem és anyám “nevelésével”. Számára én vagyok a család vadhajtása, akit emiatt nem lehet még csak szeretni sem – mert az elfogadás az ő szótárában csak addig létezik, amíg azt teszed, úgy vélekedsz, ahogy azt ő mondja. Azaz, amíg ő el van fogadva. Visszafelé? Ilyen nincs.

– Anya…miért nem szeret engem?

– Nem tudom… – hangzott ez az egyszerű két szó anyám szájából egyszer, ami azt hiszem, nyilvánvaló hazugság. Mert tudja ő, csak nem akart még ezzel is bántani. Akkor bántott. Még. Egészen addig, amíg olyan idős nem lettem, hogy felfogjam, apám, bár “valakinek” állítja be magát, tényleg valaki. Egy jellemtelen valaki.

Mert másokkal tud szépen beszélni, kivéve a családját. Más nőket tudott szeretni, csak anyámat verte át és kezeli cselédként egész életében, még a mai napig. Mert másokról mindig mindent tud, de ha bárki megkérdezné, a saját gyereke mit dolgozik, meg sem tudná mondani. Ő bizony nem is sejti, hogy én mennyi mindent tudok róla, róluk, az életükről. Már ha ezt életnek lehet nevezni.

Szerencsére néz annyira hülyének, hogy azt hiszi, nem látok, nem hallok, vak vagyok. Ám hogy mire megyek vele, hogy ennyi mindent tudok? Semmire… Számtalanszor elterveztem már, hogy a fejéhez vágok mindent, hogy legalább kibeszéljem magamból. De két mondatnál nem jutnék tovább. Az üvöltésétől nem hallaná.

Aztán történt az, hogy bajba került. És én még mindezek ellenére sem engedtem el a kezét. Segítettem… Mert az élettől új esélyt kapott a változásra. Az újrakezdésre. És én hittem, bíztam, reménykedtem, ám hiába… Mert ez az ember, az apám… még ezzel sem tudott élni. Itt is megbukott.

Megbukott saját maga előtt, a családja előtt, a létezés előtt.

És innentől azt hiszem, nincs visszaút. Van, akin nem lehet és nem is kell segíteni, bármennyire is szeretnéd. Hiába köt hozzá név, vér, el kell engedned. Mert nem érdemel mást. Mert az élet hosszú távon bizony igazságos, és ha újra szüksége lenne rám, én már nem leszek mellette…

Fóti Noémi

Nyitókép: Pexels

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

Tovább olvasok