Utálom, ha “Barbie babák” siránkoznak a külsejük miatt!

2021-01-18 Koffein

Biztos vagyok benne, hogy sokan találkoztunk már olyan személlyel, aki folyamatosan kritizálja magát, leszólja az alakját, haját stb.

Az ok pedig nagyon egyszerű: semmi mást nem akar ezzel elérni, csupán azt, hogy elárasszuk bókokkal. Bőszen és kitartóan tiltakozzunk, hogy „Ugyan, dehogy vagy kövér! Tökéletes alakod van, bárcsak én is olyan csinos lehetnék, mint te!” Vagy: „Ne légy buta, szuperül áll rajtad ez a nadrág, olyan formás feneked van benne, hogy menten elsárgulok az irigységtől!”

Ő pedig fülig érő mosollyal ugyan, de azért még küzd pár percig, és kifejti, hogy miért nincs igazunk. Alátámasztja, hogy miért is kövér, miért áll rosszul a haja, mennyire szörnyű rajta ez a gatya… és sorolhatnám a végtelenségig.

A lényeg, hogy sajnálnunk KELL, és kész, nincs kibúvó, nincs menekvés, itt kérem szépen, kemény letargia van. Legalábbis látszólag. 

Ami azonban valójában folyik, az egyszerű vakítás. Adott egy személy, akinek folyamatos pozitív visszajelzésre van szüksége – nem azért, mert gyámoltalan, hanem azért, mert annyira hiú. Tisztában van vele, hogy jól néz ki, tudja, hogy frankó a sminkje, szuper a szett, amit visel, mégis hallani akarja ezt mások szájából. Na, de ha egyszerűen csak megemlítjük neki, hogy „Bakker, de jó a táskád!”, az nem elég! Valósággal áradoznunk kell és győzködnünk, mert másképp nem ér semmit az egész.

Valamelyik nap szokásos módon görgettem az Instát, mikor szembejött velem egy poszt egy kétgyermekes anyukáról. Bár kép alapján nehezebb belőni, elég alacsonynak tűnt, illetve ránézésre alig 50 kg volt. Egy bikiniben virított – ez fontos, hogy bikiniben, mert ugye az kegyetlenül megmutatja az alakunkat, kiemel mindent, amit el akarnánk takarni. A kép alatt pedig azt ecsetelte, hogy mennyire fontos a pózolás, mert egyébként neki tök nagy hasa van, és löttyedt is, és meg ne tudjuk, milyen ez az érzés…

FORRÁS: UNSPLASH

Hát, egy mosoly társaságában rápillantottam az én hasamra, majd vissza a képre, utána pedig vigyorogva kattintottam a kommentekre. Annak a nőnek tökéletes volt az alakja, főleg ahhoz képest, hogy már két gyereket is szült. A kommentek pedig hemzsegtek a bókoktól.

Őszintén, mi értelme van ennek? Mindkét részről. Miért akar valaki görcsösen dicséretet kicsikarni másokból? Illetve akik belemennek a játékba, miért teszik?

Én sosem adtam erre a fejem. Nincs szükségem hamis bókokra, és sosem voltam képes álszent módon szórni a kedves megjegyzéseket. Gimiben is volt pár olyan osztálytársam, akiktől falra tudtam volna mászni, mikor rázendítettek. Szépek és csinosak voltak, szép ruhákban, és minden áldott nap a siránkozásukat hallgatta az ember.

Volt, amelyik még sírni is képes volt, csak higgyük el, hogy neki mennyire rossz. Ha viszont azt mondtam, hogy ja, ma tényleg gáz a hajad, akkor aztán vége volt mindennek… Úgy megsértődött, hogy szerintem még az ükunokámat is megátkozta. Ha mindenáron kikényszerítjük az emberekből a kedves szavakat, egy idő után honnan fogjuk tudni, hogy melyek azok, amiket komolyan is gondolnak? Inkább dicsérjenek meg kevesebbszer, de azt tegyék szívből.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok