Utálom, hogy nem tudlak utálni!

Minden hajnal ugyanúgy kezdődik. Arra ébredek, hogy a pólóm csatakos az izzadtságtól, a szívem pedig olyan hangosan dobog, hogy szinte a fülemben hallom.

Próbálok megnyugodni, mély lélegzetet venni és lecsendesíteni az elmémet, de semmi nem segít. Képtelen vagyok visszaaludni. Úgy persze nem is lehet, hogy állandóan te jársz a fejemben… Újra és újra magam előtt látom a legszebb jeleneteinket.

Amikor összesimulva csodáltuk a marokkói naplementét, és a háttérben a müezzin imára hívó éneke szólt. Amikor a fejünkre borított törölközővel rohantunk a szakadó esőben, és úgy röhögtünk, hogy még a könnyünk is csorgott. Vagy amikor az óriáskerék tetején a fülembe súgtad, hogy kívánsz és kellek neked.

Pedig előtted már azt hittem, többé nem fogok senki előtt megnyílni, hogy minden érzés kikopott belőlem a sok csalódás miatt. Bezárkóztam, és olyan túlélési stratégiákat gyártottam, amik megvédtek az újabb kudarcoktól, de a magányt így sem éreztem elviselhetőnek.

Vulkánként robbantál be az életembe, és annyira megbolondított a kisugárzásod, hogy esélyem sem volt menekülni. Persze nem is akartam. Teljes lényemet átadtam a mámorító érzésnek, amiről akkor úgy hittem, ez a nagybetűs szerelem. Sajnos tévedtem, méghozzá nagyot.

Te nem az vagy, akiért érdemes küzdeni, szenvedni és mindent feladni. Mást ígértél, mégsem hibáztatlak. Magamat okolom mindenért, ami történt. El akartam hinni, hogy működhet ez a dolog kettőnk között. Túlságosan naiv voltam, annyira bíztam benned, hogy gyakorlatilag azt csináltál velem, amit akartál.

Ki kellett volna törnöm, megszakítani ezt a nem éppen idilli kapcsolatot, de nem ment. Ilyen az, amikor egy csalódott szív újra bizalmat szavaz valakinek.

Gyűlöllek és szeretlek egyszerre. Gyűlöllek, amiért nem tudom kitörölni az emlékezetemből azokat a pillanatokat, amikor megbántottál. Utólag már belátom, ostoba voltam, mert nem akartam tudomást venni azokról a dolgokról, amikkel romboltad az önbizalmamat.

Persze akkor még nem állt össze a kép, talán el sem hittem, hogy így viselkedsz velem. Ha viszont a szenvedélyes szeretkezéseinkre gondolok, akkor egészen másfajta gondolatok kavarognak bennem. 

Nehéz most egyedül lenni. Ezek az ambivalens érzések teljesen bedarálnak, egy kietlen zsákutcába kerültem, ahonnan nincs menekvés. Olyan vagy, mint egy visszapillantó tükör ennek az utcának a végén. Ha belenézek, a gyengeségeimet, kudarcaimat, botlásaimat látom, amiktől már régóta szabadulni szeretnék.

Miért hagytad, hogy beleéljem magam kettőnk történetébe? Miért tettél úgy, mintha nem tudnád, hogy felemészt ez az egyoldalú szerelem? Hogy lehettél ennyire hazug és manipulatív?  

Utállak, épp olyan erősen, mint ahogy azelőtt szerettelek. Haragszom rád, amiért ilyen átkozottul összekuszáltad az életemet, és nem vettem észre már sokkal korábban a jeleket. Pedig ott voltak előttem. De leginkább azért vagyok dühös, mert az irántad érzett gyűlölet előhozott belőlem mindent: a kétségbeesést, a bizonytalanságot, a haragot, a félelmet. És a közös jövőnkről szőtt terveimet.

Azt hiszem, szükségem van arra, hogy továbblépjek, ezért minden hibádat megbocsátom. Nem akarom a harag árnyékában élni a napjaimat. A hiányoddal viszont nem tudok mit kezdeni – és az egészben ez a legfájdalmasabb.