Van helye az apának a szülőszobában?

2020-12-25 Esszencia

Az a “normális”, hogy akik együtt tervezik az életüket, azoknál nincs tabu, és minden belefér. Ám ahogy én nem pisilek a párom előtt, úgy az apás szülés sem volt egyértelmű…

Sosem értettem, amikor párok az esküvőről mint “nagy napról” hadoválnak, miközben egy gyermek születése sokkal inkább számít kiemelkedő eseménynek az emberek életében. A férfiak ahány félék, annyiféleképpen élik meg és reagálnak már a terhesség tényére is. Vannak, akik már a teszt látványától elalélnak, ám van, akinek egészen a kézzelfogható porontyig nem esik le, hogy bizony alapjaiban változik meg az élet. Aztán persze lesznek, akik még a gyerek kakijától is könnybe lábadt szemmel révedeznek a kiságy felett. Míg mások amíg minimum egy “aput” nem gügyög életük méze-máza, szobanövénynek nézik szerencsétlen kölyköt, akiről csak és kizárólag anyu tud gondoskodni – és az igazán apás programok csak ezután következnek.

A szüléssel nagyjából ugyanez a helyzet. Eleve kezdődik annál a csapatnál, akiknél a bentlét egyenesen kizárt, mert még a kórház szagától is rosszul vannak. Jó, oké, a folyosón sok nagy levegő kíséretében tán kibírják, amíg anyu sitty-sutty könnyedén, mosolyogva megszül. Míg mások azt tartják teljesen elképzelhetetlennek, hogy lemaradjanak erről az életre szóló élményről. Nálunk apa az elején döntött, hogy bent szeretne lenni, én pedig billegtem az anyaság és a női hiúság között. Hiszen milyen szép is együtt megélni egy ilyen élményt, milyen jó, hogy van, aki támogat, aki melletted van. Ám szülés után is van élet, és lássuk be, elég csúnya dolgok folynak ott – szó szerint -, amit nem feltétlenül kell látni egy férfinak. Annak a férfinak, aki előtte kívánt és vágyott rád. Aztán ebből vannak azok a riasztó beszámolók, miszerint a férfi szülés után már nem látja nőként a feleségét, csak anyaként, aki nem épp gusztusos módon megszülte a gyerekét.

Én mégiscsak azt mondom, fontoljátok meg! Te is anyaként, aki bizonytalan benne, és te is apaként, aki úgy érzi, nem képes rá.

Persze erőltetni nem kell semmit, de ma már nem gondolkodnék rajta, és nem csinálnám másképp. Még akkor sem, ha soha előtte annyit nem hallotta tőlem azt a mondatot, hogy ne nézz oda! Persze hasztalan volt, ő látta meg először a babánkat. Pedig marha idegesítő volt, amikor az orvossal az elcseszett fogyasztói társadalomról dumcsiztak, miközben én majdnem kitörtem a kezét fájás alatt. De nem döntenék másképp, és ő sem, mert alapvetően olyan hangulata volt így együtt az egésznek, ami megismételhetetlen és feledhetetlen. Hiszen együtt hoztunk létre valakit, így jó érzés volt, hogy az érkezésénél is együtt voltunk. Úgy hiszem, neki ez kellett ahhoz is, hogy tudatosuljon benne: apa lett.

Kép forrása: unsplash

Bár felmerülhet a kérdés: egy apa mégis mi a manót tud segíteni kívülről? Mégis tud. Fizikálisan is ide-oda cibálni az ágyról például, ami nem tűnik nagy dolognak, de ott, akkor mégis az. A lelki része pedig senkit nem lep meg. Támogatást ad, és egy olyan szintű biztonságérzetet, ami egy kórházban, elképesztő fájások közepette önmagában nem feltétlenül van meg. Nem beszélve arról az ambivalens érzésről, lelki “másállapotról”, amikor tudod, hogy végre találkozol azzal az emberrel, akit 9 hónapig magadban hordozol, mégis teljes meglepetés, hogy milyen lesz. Ennek a várakozásnak az édes terhe is meg tudja viselni az embert.

És bizony ilyenkor születnek az örökre belénk égős képek, pillanatok is. Amik a lelkünkre tapadnak, és amikről tudod, hogy bármi is lesz veletek az életben mint párral, mint férfival és nővel, ezek mindig szép emlékek maradnak. Ahogy sétált be az ajtón a lányával a karjában, amilyen vonakodva hagyott ott minket, ahogy láttam a szemében a “pozitív” zűrzavart, amivel próbálta feldolgozni, hogy itt bizony most valami nagy dolog történt… Azt a tekintetet azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni.

Nyitókép: unsplash

Tóth Zsuzsa