Viszonynak indult, szerelem lett belőle…

A véletlen sok mindenre képes. Kinyújtja végeláthatatlan karjait és a semmiből erőt kovácsol. Valahogy mindketten a véletlen karjaiba sétáltunk, mikor csontos karjaival magához ölelt és eggyé formált kettőnket.

Sokáig nem vettük észre

 

Én örültem, hogy az élet az utamba sodort. Örültem, hogy ha csak kicsit is, de végre nem leszek egyedül. Örültem, hogy van, aki kiszakítson a monoton életemből, örültem, hogy van, aki inspirál.

Te pedig örültél, hogy nem öl meg az unalom a magányos estéken, és van kivel néhány szót váltani. Nekem mindegy volt, hogy itt vagy, vagy csak az online térben vagy velem, de végre, hosszú idő után nem voltam egyedül.

Nem vártam tőled sokat

 

Csak társaságra vágytam, és épp te voltál, aki megadtad ezt. Nem képzeltem bele többet, hiába vagyok megrögzött, naiv álmodozó. Egyszerűen csak boldog voltam. Azt éreztem, hogy ember vagyok, akire egy másik emberi lény kíváncsi. Nem kellett több. Tényleg boldog voltam.

Tudtam, ki vagy

 

Tudtam, mire számíthatok tőled. Pontosan tudtam, hogy a szíved mélyén képes vagy szeretetre, de azt is tudtam, hogy én gyenge vagyok kiharcolni most bárki szeretetét. Ezért beértem azzal, amit kaptunk. Boldog voltam, hogy valaki hozzám szól, megkérdezi, mit csinálok, milyen volt a napom. Boldog voltam, hogy a nagy semmivé alakult életembe az üresség helyett állandóságot hoztál. Szerettem az üzeneteidre kelni, és a legnagyobb gondjaim közepette, ha megkérdezted, hogy mi a helyzet, elszállt minden dühöm. Mert azt éreztem, valakinek fontos vagyok. Nem csak egy gép, nem egy tárgy. Hanem ember.

Boldog voltam, mikor a semmiből felhívtál, bár hihetetlen meglepődéssel fogadtam minden hívásod, mégis mit akar tőlem ez az ember? Valójában nem érdekelt. Csak nehéz volt felfognom, hogy annyi év magány után valakinek éppúgy az élete része lettem, ahogy ő nekem.

Boldog voltam, és bele se gondoltam, mennyire tud fájni a ragaszkodás utáni elszakadás, hogy mennyi sebet képes felszaggatni egy emberben a némaság utáni törődés, és fordítva.

Azt éreztem, hogy sehogy sem jó

 

Éreztem, hogy boldog vagyok, mégsem találtam önmagam. Az események úgy sodortak magukkal, hogy az évek óta csendben pihenő lelkem állóvize teljesen felkavarodott, és egyszerűen képtelen voltam a dolgok mélyére látni.

Most szerencsésnek gondolom magam, amiért a dolgok váratlanul és iszonyatos tempóban történtek, mert nem volt időm azon rágódni, vajon mi miért történik. Nem volt időm aggódni, vajon látlak-e még, vajon hallok-e még felőled. Nem volt időm semmire, csak rohanni, készülni, menni hozzád, vagy épp azt várni, hogy te állíts be hozzám az utolsó pillanatban szólva, hogy elindultál. Nem érdekelt semmi. Boldog voltam. Aztán ahogy az ajtóban megcsókoltál és útnak indultál, én pedig visszasétáltam a lakásomba, már nem ugyanaz a lakás volt, mint pár perce, veled. Minden felett úrrá lett újra az üresség, a rég megszokott jóbarátom, a semmi.

És csak lavíroztunk

 

Egyik nap a szerelem sétányán óvatosan lépdelve, nehogy a másik megtudja, milyen törékeny a lelkünk, másnap újra az ismerős, mégis ismeretlen magány mélységes ürességében. Szótlanul.

Boldog voltam, de most fáj a semmi. Tudtam, hogy fájni fog, hiába akartam elhitetni magammal, hogy kibírom, hiába akartam megérteni, hogy nincs okom félni. Mégis fáj a hiányod. Mégis fáj, hogy minden bizonytalan, ugyanakkor boldoggá tesz a tudat, hogy ez egy lezáratlan történet, ahol bármi megtörténhet.

Bármi

 

Lehet, hogy néhány nap múlva úgy ébredünk majd mindketten, hogy nem veszíthetjük el egymást újra, hogy ideje szembenézni magunkkal és bevallani, hogy hányadán is állunk. De lehet, hogy épp úgy riadunk majd fel egy éjszaka mindketten, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. Ahogy az is lehet, hogy már a gondolataidban is megfakult az emlékem, és csak én reménykedem a boldog befejezésben. Vagy akár fordítva.

Nyitókép: Midjourney