10 másodperc – ennyin múlt, hogy nem lettem áldozat…

Igazából pont ugyanazt érzem most, mint 13 éve, amikor hasonló atrocitás ért. Nem akarok beszélni róla, nem történt baj… nem kell engem sajnálni. Lapozzunk.

És közben meg ott van bennem, hogy de igenis, erről beszélni kell. Mert számtalanszor megtörténik, hogy kézzelfoghatóvá válik az erőszak.

20 évesen azt gondoltam, hogy minden az én hibám volt. Mindent csak és kizárólag magamnak köszönhetek. A tegnapi eset kapcsán – 33 évesen – meg azt gondolom, hogy okosabbnak kellett volna lennem. Hallgatni a megérzésemre, annak ellenére, hogy túlzott óvatosságnak hatott, és visszafordulni.

Az, hogy egyik esetben sem lett baj – a szerencsén túl, mert ezekhez az is kell -, a lélekjelenlétemen múlt. Azon, hogy amikor 13 éve meggondolatlanul beültem egy ismerősnek vélt idegen autójába, akkor képes voltam látszólag nyugodt maradni.

Nem pánikoltam, amikor kattant a kocsi belső zárja.

Nem fakadtam sírva, amikor felfogtam, hogy az ismerős helyett egy jó 120 kiló körüli, bolgár beütésű pasi van a volán mögött. Szürreális volt, hogy minden elővigyázatosságom ellenére belekerültem egy ilyen kelepcébe. Annyira szégyelltem magam az eset után, hogy senkinek nem beszéltem róla. 

Minek is tettem volna? Idióta voltam, mert beültem egy idegen autójába az éjszaka közepén. Meg amúgy sem történt semmi. Nem erőszakolt meg. Azzal pedig, hogy meggondolatlanul viselkedtem, nem lehet mit kezdeni – pont, ahogy a tegnapi esettel sem.

Láttam, hogy három suhanc halad előttem a tengerparti sétányon. Azt is, hogy se előttünk, se mögöttünk nincs látótávolságra senki. Jött a megérzés, hogy meg kellene fordulnom. Nem szabadna elmennem mellettük. De közben az harsogott a fejemben, hogy ez egy BIZTONSÁGOS környék, meg amúgy is mit akarnának PONT tőlem.

Forrás: Unsplash

Mondjuk, a nálam lévő értékeket.

Hiszen elég valószínű, hogy telefon van egy futónál. De ez akkor nem esett le… Csak hajtott valami érthetetlen érzés: be akartam magamnak bizonyítani, hogy nincs mitől tartanom. Hasonlóan, mint egykor Pécsett. Láttam én, hogy az a kocsi nem pont olyan, mint az ismerősömé, aki időnként hazavitt munkából, de sosem érdekeltek az autók. A színe meg stimmelt. Amúgy is magyar, vidéki városról volt szó. Ott nincs veszély. A hotelzónás parti sétányon szintúgy. Azt gondoltam, hogy nem eshet bántódásom. Egyik esetben sem ért fizikai erőszak. Csak a helyzetből kiszabadulva törtek fel a könnyeim és remegett az egész testem.

Baromira szeretnék büszke lenni magamra.

Szeretném azt érezni, hogy f@sza csaj voltam abban a kocsiban, aki ugyan figyelmetlen volt, de addig csacsogott a nagy darab bolgárnak, hogy végül elengedte. Fogalmam sincs, hogy mi hatotta meg. Az biztos, arra nem számított, hogy belemegyek a játékba, és ha ismerősként kezel, akkor én is így teszek. 

A zsigereim mélyén áhítom érezni, hogy remek felnőtt nő vagyok. Aki ugyan elfutni nem tudott a suhancok elől, akik utánaeredtek, de legalább máshoz volt lélekjelenléte. Hogy megforduljon, és a tőle telhető legnagyobb vehemenciával beleüvöltse a képükbe, hogy „Mégis mi a jó büdös francot akartok tőlem?!”

Ez pedig hatott.

Hirtelen lefagytak, mert a becserkészni vágyott préda nem a vélt forgatókönyv szerint reagált. A köztes időben pedig volt időm elfutni és beérni egy olyan része, ami már nem volt kihalt. Ők is tudták, ahogy én, hogy csak néhány száz méteren múlik a történet. Ha úgy nézzük: nyertem. Nem lettem áldozat. A lélekjelenlétemnek köszönhetem, és annak, hogy nemrégiben olvastam Gavin de Becker – A félelem adománya című könyvet. Ez adott erőt ahhoz, hogy merjek üvölteni.

Nyitókép: Unsplash

 

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok