Köszönöm, hogy visszaadtad a hitemet a szerelemben!

Most nem vagy velem, mégis folyamatosan tudatában vagyok annak a csodálatos dolognak, ami velünk történik. Az eddigi kapcsolataimban minden más volt. Ha távol voltam attól, akit szerettem, folyamatos düh és elégedetlenség volt bennem, hogy miért nem lehetünk együtt. Bezzeg más párok igen – és ez folyton irigységgel töltött el… 

Amióta veled vagyok, öröm minden pillanat – az is, amikor együtt vagyunk, de a meglepő az, hogy az is, amikor nem. Mert akkor is azt érzem folyamatosan, hogy ez most valami különleges. És már nem lázadozok, hogy nem lehetünk éppen együtt, nem is félek – mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ez mit sem változtat azon, hogy szeretjük egymást és nemsokára újra együtt leszünk.

Eszembe sem jut kételkedni benned, sem magamban, mert tudom, érzem, hogy ez most más. Más, mint eddig bármi az életünkben. Megszenvedtem érted és ezért a szerelemért – talán épp ezért tudlak ennyire értékelni. Voltam már az életemben komoly mélyponton, ami után újra össze kellett raknom magam, mert azt sem tudtam már, ki vagyok én. Ez hosszú folyamat volt, és az az érdekes, hogy már ebben is részt vettél – akkor még csak barátok voltunk.

Így visszagondolva, már akkor is éreznem kellett volna: nem véletlen, hogy csak a te hangod nyugtat meg, és szép lassan te leszel az első, akinek beszámolok mindarról, amiket átélek – legyen az jó vagy rossz. Hogy hiányzik, ha nem beszélünk… De akkor még nem tudtuk – nem is gondoltunk úgy egymásra. Csak ott voltunk egymásnak, és egyre gyakoribbak lettek a telefonbeszélgetések.

Talán éppen ettől ilyen különleges a kapcsolatunk, hogy már akkor szinte a legfontosabbak voltunk egymás számára, amikor még nem történt semmi, és amikor ez még nem is szerelem volt. Mindketten meglepődtünk, hogy az lett. Dacára a helyzetünknek, dacára a távolságnak. Minden akadály eltörpült amellett, hogy a barátság lassan átalakult valami mássá – valami olyanná, amiben talán nem is hittünk, hogy még megtörténhet velünk. 

Én nem hittem benne, hogy ezt átélhetem még ennyi idősen… Voltam már szerelmes, hittem már abban, hogy örökké tarthat – de ez az első eset az életemben, hogy fogalmam sincs, örökké tart-e, de nem is érdekel. Mert bármi lesz, ahogy most érzem magam, azt már senki nem veheti el tőlem. Melletted bátran lehetek önmagam, és emiatt most vagyok életemben először igazán az. Nincs bennem kétség, sem kérdések – csak válaszok és a bizonyosság érzése. 

Köszönöm, hogy megmutattad, milyen az a szerelem, amire mindig is vágytam. Ezt sosem felejtem el neked!

Emese történetét Varga Judit jegyezte le