Karácsony az óceánnál: Énekelted már kánikulában a Jingle Bells-t?

Huszonkét évesen kalandra vágytam. El akartam menni szerencsét próbálni egy másik országba. A barátommal és az unokatestvéremmel eldöntöttük, nekivágunk.

A repülőjegyet úgy vettem, hogy visszafelé is. Az érkezéstől három hétre szólt, de végül fél évig maradtam. Angolul sem tudtam rendesen, a magyar főiskolai diplomám sem sokat ért, de kellett munka: egy építkezésen dolgoztam éjjel, nappal árut szállítottam egy kínai étterembe. A testvéreim és a szüleim is meglátogattak Londonban, együtt laktunk a magyar barátaimmal, nem hiányzott semmi.

Három év múlva rájöttem: ha nem akarok egész életemben szar munkát végezni, akkor mégis tanulnom kell. Meló mellett elvégeztem a közgazdász alapképzést, úgy gondoltam, ez lesz a befektetésem a jövőbe. Lassan haladtam, bocs, megfontoltan, mert ahhoz, hogy mindent kifizessek – lakbér, kaja, tandíj –, éjjel dolgoznom kellett. Napközben egyetemre jártam, hétvégén meg Portobellón dolgoztam egy étteremben, nem volt sok üresjárat a napjaimban. Meg alvás sem.

Aztán kezdtem unni Londont, a folytonos nyüzsgést, a tömeget, ezért egyre kintebb és kintebb mentem a városból. Elegem lett abból a takony időből, az állandóan szitáló ködből meg esőből, és abból is, hogy még egy rendes kánikulájuk sincs. Amikor nyáron huszonöt fok van, akkor bemondja az összes tévé, hogy veszély, és mindenki vigyen magával vizet ebben a nagy melegben. Én meg csak vigyorogtam. Már hozzászoktam, ott ez volt a meleg, és én is rövidnadrágban voltam pólóval, de tudtam, otthon ez még csak egy tavaszi nap, csak a bevezető.

Sokat agyaltam, hogy még vágyom a kalandot és fiatal is vagyok, szóval nem akarok hazamenni, de már London sem adja azt, amit az elején. Mit is akarok? Világváros, de azért nyugalmas, legyen tenger, és legyen jó idő. A magyar tél nem hiányzott, én még emlékszem az 1987-es óriási hóra otthon, annyira, hogy nekem a hátralévő életemben nem kell több.

Hét éve úgy döntöttem, Sydney-ben folytatom az életem. Egy táskával érkeztem, nem volt se munkám, se szállásom, de azért pénzt vittem. Tudtam, hogy az óceánparton akarok élni, hogy mezítláb le tudjak menni úszni, és hogy meg akarok tanulni szörfözni. Másnapra már találtam munkát – építőipar –, és jó helyen szállást, hogy mielőbb élvezhessem Bondi Beach szépségét.

Senki nem tudja, hogy magyar vagyok. Brit állampolgárként érkeztem, úgy is tartanak itt nyilván, és mivel tíz évig éltem Londonban, elég erős brit akcentusom van. Azt mondják, az a legszexibb. Amikor barátokat kerestem, azt sem nemzetiség szerint tettem.

Izzy, így hívták a lányt, aki feltűnően jól szörfözött. Nyilván tőle akartam megtanulni én is, közben haverok, aztán barátok lettünk. A sydney-i első karácsonyt vele töltöttem. Annyira más volt, hogy az óceánparton a legnagyobb kánikulában van mindenki fején a Mikulás sapka, és hogy a homokba állítva díszítik fel a fenyőt, és fürdőgatyában vagyok, miközben szól a Jingle Bells!

FORRÁS: UNSPLASH

Egyedül voltam, és nagyon hiányoztak a szeretteim. Izzy elhívott magához, anyukájával él. Mondta, hogy ők egy kicsit másképp karácsonyoznak, nehogy meglepődjek, mert 24-én este várják az ajándékokat, vacsora után. Jó, mondtam, de nem kérdeztem semmit. Érdekes lesz, mert ez majdnem olyan, mint a miénk otthon, Budapesten. Amikor a lakásuk ajtaja elé értem, megdöbbenve hallottam, hogy ismerős zene szól, de valahogy olyan furcsán énekelnek. Mondja is Izzy anyukája, hogy náluk a szenteste más, mint itt Sydney-ben, kérek-e bejglit.

És ekkor értettem meg, hogy magyarul énekelték a Csendes éjt, ezért volt a fülemnek furcsa, már 11 éve nem hallottam ilyet. Magyarok ők is!

A legboldogabb szentestém volt azóta, hogy elindultam külföldre Budapestről. A Föld túloldalán, egy klímás lakásban, kánikulában. Ausztrál jóbarátokkal, akikről kiderült, hogy 1986-ban érkeztek Kolozsvárról, és Izzy – aki amúgy Izabella – már itt született. Hét éve élek itt, Sydney-ben, egészen pontosan most lesz a hetedik szentestém velük. Csendes éjt éneklünk, bejglit eszünk, magyarul beszélünk, és tudjuk, hogy jön a Jézuska a csengettyű után. Szaloncukrot és habcsókot rakunk a fára, és én közben rátok is gondolok anyukám, apukám, testvéreim, otthoni szeretteim, Magyarország!

Nyitókép: Unsplash