Házassági ajánlat félrelépési engedéllyel

Közel nyolc évnyi kínlódás. Hogy bánom-e? Nem. Tudom-e, hol kellett volna kiszállni? Igen.

Már akkor lépnem kellett volna, amikor a családalapítást érintő terveimre azt mondtad: ha eljön a gyerekvállalás ideje, akkor szakítunk. Mert neked eszed ágában sincs feladni a szabadságodat egy bűzlő bőgőmasina miatt…

Ekkor csupán néhány hete jártunk. Mondjuk, kérdés, hogy honnan számoljuk a járást, hiszen az első fél évben eszed ágában sem volt felvállalni engem, vagy az érzéseidet. A kapcsolatunkat meg pláne nem. Utólag már azt gondolom, talán egyszerűen csak volt egy lezáratlan ügyed, amibe én nem fértem bele. Nem tudom. Bármi lehet, mert igazán sosem sikerült megismernem téged, sosem vetted le az éppen odaillő álarcot.

Ez eleinte marha izgi volt, hiszen minden találkozáskor egy új embert, egy új oldaladat láthattam. Egy új varázslatot kaptam, így újból és újból beléd szerethettem. Tudtad, éppen mire vágyom, és ahhoz igazítódtál – de idővel ez inkább ijesztő volt, mintsem izgalmas. Egyre mélyebb lett a kapcsolatunk, mégsem voltál biztos pont. Sosem tudtam, melyik éneddel fogok találkozni aznap, még akkor sem, amikor már együtt éltünk.

Három év, négy év, öt év… bármikor kiléphettem volna, ezer okot adtál rá, én pedig még legalább ennyit kerestem mellé. Mégsem tettem, mert volt egy fogadalmam. Szentül hittem, hogy miattam “jó” útra térsz. Annyira, hogy inkább én fordultam agyturkászhoz. Azt hittem, majd ő segít elfogadni azt, aki vagy, pontosabban azt, aki én vagyok melletted. Ezek után sem láttam, hogy merre van az előre. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy kilépjek és belássam, hogy nekünk nem egy az utunk.

A kapcsolatunk izgalmas volt és vad, szinte minden belefért – talán túl sok minden is. Nem törődtél vele, ha nyomult rám valaki, és az sem érdekelt, ha belementem a játékba. Sokkal inkább élvezted, mint bántad. Vártad, hogy hibázzak, hiszen ha én megteszem, neked is szabad a pálya.

FORRÁS: PEXELS

Sosem felejtem, amikor a kedvenc kávézónk teraszán hozzám fordultál, és csak annyit mondtál, hogy neked ez most nagyon nehéz. Döbbenten vártam a folytatást, hogy mi lehet neked olyan nehéz. Mire kinyögted: „…hogy hűséges maradjak.” Akkor még hűséges voltál hozzám.

Sosem bírtad kimondani, hogy hiányzom. Még akkor sem, amikor heteket voltunk egymástól távol. Egyszer mégis megtörtél. Nem értem, és akkor sem értettem. Egyszerre zúdítottál rám mindent, hogy mennyire fontos vagyok neked, és velem akarod leélni az életedet. Szakításra számítottam azon az estén, mert ez az érzelemhalmaz egy veszekedés eredménye volt.

A fogadalmam, hogy te leszel az utolsó férfi az életemben, még mindig tartott. Így amikor a házassággal jöttél, egyszerűen csak bőgni tudtam. Bőgtem, míg el nem fogytak a könnyeim. „Lehet, hogy nem hiába reménykedtem? Megváltoztál? Meg akarsz állapodni? Velem?”

Igen, meg akartál. Egy feltétellel. Legyünk egymásnak támasz, de milyen áron?! Az örökkön örökké a te fejedben csupán nyitott ajtókkal létezett. A rettegést pedig meghagytad nekem, hogy gyötrődhessek, éppen kinek az ágyából térsz haza hozzám.

Igyekeztem olyan feltételeket szabni, ami ellehetetlenít a vágyott élettől, mert eszem ágában sem volt nyitott kapcsolatban élni. De elveszíteni sem akartalak. Ez egy határ volt, ahol lépnem kellett volna. Hogy merre? Hát kifelé ebből a sehová sem vezető kapcsolatból. De nem tettem, hiszen megfogadtam: csak te, és senki más!

Mosoly a külvilágnak, mély fájdalom és káosz a szívemben, és legfőképp az agyamban. Hat és fél hónap… ennyit gyötrődtem. Majd elengedtelek, mert el kellett, hogy engedjelek. Neked biztos pont lehettem volna, de te mit adtál volna nekem? 

Bánom-e ezt a sok-sok évet? NEM. Mert ha korábban kiszálltam volna, millió tapasztalással lennék kevesebb. A bizonytalan, fájdalmas évek vezetettek el a mai boldog életemhez.  Akinek még sosem fájt, az sosem lehet boldog. Neked és az összes exemnek köszönöm, hogy mind hozzátettetek valamit az egyéniségemhez, még ha akkor piszkosul fájt is. Részben miattatok lehetek az, aki ma vagyok. Mind mást mutattatok és tanítottatok. Lehetett volna könnyebb az út? Biztosan. De a végeredmény a lényeg.

Nyitókép: Unsplash