Az exedet verted, de azt hittem, engem szeretni fogsz!

Így utólag végképp nem értem, hogy miért nem hagytam ott már az első adandó alkalommal. Pontosan akkor, amikor azt ecsetelte, miként veszekedtek az előző barátnőjével. 

Egy hatalmas, pirosan vibráló felkiáltó jelnek kellett volna  felvillannia az agyamban, hogy a „majdnem megfojtottuk egymást”, a „szomszédok is felcsengettek” és a „majdnem kilógattam a teraszon” elszólások nem költői túlzások. Ezek a megjegyzések a jövőmet vetítették előre…

Hogy én mit kezdtem ezekkel a jelekkel? Legfőképpen semmit. Talán egy röpke pillanatra átfutott az agyamon a veszély lehetősége. Talán… De sajnos nem vert fészket, és nem zörgette meg azt a bizonyos harangot. Az egész inkább csak macsós nagyzolásnak tűnt. No meg persze huszonéves nőként pontosan tudtam, hogy én különb vagyok az exnél.

Mert én minimum szebb és okosabb vagyok, na meg tapasztaltabb a pasik terén – gondoltam. Naivan azt hittem, hogy én majd tudom kezelni az akkor még férfinak tartott egyedet. És persze ne feledkezzünk meg az „én majd megmutatom”, „velem ez nem történhet meg” kezdetű elméleteimről se.

Az erőszak először csak verbálisan lett a kapcsolatunk része, de a tettlegesség sem váratott sokat magára. Egy céges buli alkalmával folyamatosan a telefonomon lógtam, mert ő hívott. Faggatott és számonkért, majd minősített az elfogyasztott egy-két pohár vörösbor miatt.

Aztán hazaérve elkövettem az egyik legnagyobb hibát, amit nő elkövethet: a csirkés pizza helyett kolbászosat rendeltem. Pillanatok alatt a falnál, majd a teraszon találtam magam. A keze nyakamon, üvöltése pedig az arcomban. Kézzel-lábbal küzdöttem ugyan, de semmi hang nem jött ki a számon.

FORRÁS: PEXELS

Talán ez volt a szerencsém, mert így egy pofonnal és pár lila folttal megúsztam – és talán az, hogy sikerült bezárkózni a fürdőbe. 

Megmenekültem. Mindent pont úgy csináltam, ahogy anno anyám is csinálta, ahogy tőle tanultam – hasított belém később a felismerés. Csupán annyi különbség volt kettőnk között, hogy anyám velem, a gyerekével együtt küzdött az alkoholista erőszakos férjével, míg én gyerek nélkül álltam szemben az agresszorral.

Ott és akkor, a sötét fürdőben azt hiszem, felnőttem. Végre eljutott minden az agyamig, amit a volt barátnővel kapcsolatban hallottam, nem beszélve Zoli egyes reakcióiról. Végre megértettem őket. Iszonyú volt szembesülni azzal, milyen vak és ostoba voltam. Hogy minden ott volt a szemem előtt, de én semmit nem akartam ebből észrevenni.

De végül egyvalamit másként csináltam, mint anno anyám: én reggel – kimerészkedve a fürdőből – hívtam a rendőrséget és a barátaimat. Én kértem, és én kaptam segítséget. Én élek, és nem rettegek.

Niki történetét B. Barbi jegyezte le.

Nyitókép: Pexels