Már akkor is rád vártam, amikor még nem ismertelek

Ha tudtam volna, hogy jössz… Ha egy kicsivel hamarabb tudtam volna, annyi mindent másképpen csinálok.

Ritkábban adtam volna fel a reményt, és annyival kevesebbszer kellett volna összesöprögetni elhamvadt kis szívem porait. Annyiszor vártalak, és gondoltam rá, hogy létezel valahol, de mindig más jött helyetted, én meg azt hittem, hogy te vagy.

Feleslegesen öltöztettem nekik aranyba a szívemet. Aztán jöttél te, és azt adtam neked, ami maradt, az összehegesztett kis vas szívemet. De neked ugyanúgy tetszett, mintha aranyból lenne. Pedig már nem mertem azonnal ragyogni, nem volt erőm arannyá varázsolni neked, nem mertem azonnal odaadni magam. Mégis elfogadtad, és így is kellett.

Ha tudom, hogy egyszer megérkezel, vagy egyáltalán létezel valahol, biztos vagyok benne, hogy sosem sétáltam volna lehajtott fejjel, amikor a könnyektől áztatott arcomat kicsípte a téli hideg szél. Boldogabban keltem volna fel reggel, és nem fájt volna annyiszor a reggeli ébresztő. Ha tudtam volna, hogy jössz, felkészültem volna, jobban szerettem volna magamat, és a páncélomon is kioldottam volna legalább egy keveset. Talán akkor a páncélra sem lett volna szükségem igazán és a falaim sem épültek volna ilyen magasra.

Nem hagytam volna magamat annyiszor megalázni a méltatlan helyzetekben, és sokkal többször nevettem volna. Nem irigykedtem volna a párokra, akik boldogok, miközben egymásra néznek, és nem hasadt volna meg a szívem az esküvőkön, ahol egyedül voltam jelen, vagy a baráti összejöveteleken egyedül, szingliként. Mások sosem látták ezt rajtam. Mert mindig nagy mosoly volt az arcomon, hogy véletlenül se mutassam a gyengeségem, vagy hogy bizonytalan vagyok köztük egyedül, mint egy rosszul felvarrt gomb vagy egy selejtes termék a futószalagon.

Mindig erősnek láttattam magam, és talán így lett a páncél, ami megvédte a lágy részeket. Talán ha tudom, hogy jössz, sosem érzem azt a mély fájdalmat, amikor a négyeshatos megállójából egyszerre indulnak el a villamosok a különböző irányba, és abban a pillanatban olyan érzés volt, hogy szinte széttépik a testemet. Akkor azokat a napokat is könnyebben veszem, amikor attól tartottam már sosem tér vissza a fény, vagy a gyermeki játékosság a szemembe.

FORRÁS: PEXELS

Tudod, jó dolog a várakozás, van benne valami elkínzó gyönyörűség, még a foszladozó remény is tud szép lenni, ha tudjuk, hogy van miért várni.

A várakozás, amikor számolom a másodperceket, miközben megélem az összes boldog pillanatot. Kiélvezem a napokat nélküled is, mert tudom: ha egyszer találkozunk, mindent, amit eddig átéltem, el akarok mesélni neked, és meg akarom mutatni a helyeket, ahol boldog voltam, vagy éppen összetörtem pár pillanatra.

Engedem, hogy a sebeimet is lásd. Akarom, hogy tudd, ki vagyok, és mindig is abban bíztam, hogy te is várod, hogy megláthassalak, és pontosan így gyűjtöd a perceket, amiket elmesélünk majd egymásnak a nagy találkozás pillanatában. Már akkor tudtam, hogy ha egyszer mégis eljössz, az nagy találkozás lesz, mert valahol mélyen érezzük, hogy régebb óta ismerjünk egymást, mint ahogy az valójában van. A lelkem ismeri a tiéd, valahonnan régről, amikor a testünk még nem találkozott.

Ha tudtam volna, hogy jössz, kevesebbszer lettem volna szomorú, nem sírtam volna annyit a romantikus filmek reménytelenségén, és ritkábban féltem volna a magánytól. Ha előre tudtam volna, hogy jössz, annyi mindent másképp csináltam volna, mégis köszönöm, hogy késtél egy kicsit, mert ha hamarabb jössz, akkor nem találtam volna meg így magamat – ahogy te sem. Akkor talán sosem vettél volna észre, talán én sem téged, és nem tudhattuk volna meg, amit a várakozásban megtanultunk: hogy milyenek is vagyunk igazán.

Nyitókép: Pexels