Vigyázz, a jóakarók tanácsaira rámehet a házasságod! - Igazinő | Igazinő

Vigyázz, a jóakarók tanácsaira rámehet a házasságod!

Sok-sok évvel ezelőtt telefonos lelkisegély szolgálatban ügyeltem éjjelente. Mielőtt a telefonhoz engedtek minket, fél év kemény kiképzésen vettünk részt.

Ekkor a legfontosabb – egész életemet azóta is meghatározó – élményem az volt, hogy a felkészülés hónapjaiban a legmélyebbre kellett ásnunk magunkban. Azért, hogy szembesülhessünk azokkal a fel nem dolgozott érzéseinkkel, melyekről nem is tudtunk. Mert ha nem tudunk róluk, akkor önálló életet élnek, helyettünk reagálnak, nélkülünk döntenek.

Megértettem, hogy azért szükséges önmagunkat ilyen mélységben ismerni, mert a segítséget kérő embernek a teljes figyelmünket adjuk. Nem pedig a fel nem dolgozott élményeink kuszaságából, az ottmaradt szorongásainkból, esetleg sértettségünkből, félelmeinkből fakadó ítéleteinket, tanácsainkat. Azóta is rengeteg történettel találkozom. Látok sorsokat, lehetőségeket, kapukat, amelyek kinyílnak, és utakat, amelyek nem vezetnek sehová. Utakat, amelyek épp a jó helyre visznek.

Ilyenkor többen mesélnek arról, hogy merre terelték őket azok a baráti beszélgetések, ahol megosztották a különböző családi szituációkból fakadó fájdalmaikat vagy sértettségüket, és a beszélgetés pillanatok alatt átalakult csatamezővé… Csak úgy röpködtek a minősítő jelzők és kifejezések: „Az áruló!”, “Ne hagyd magad!”, “Vedd fel a harcot!”, “Büntesd meg!”, “Vágj vissza!”

Aztán egy-egy ilyen beszélgetés után hazatérve a saját fájdalmuk összeadódott a baráti “jó tanácsokban” megnyilvánuló elszabadult érzésekkel. És máris elindult egy új fejezet, ami semmiképp nem a megoldások, hanem az elkülönülés felé vitte a történetet. „Valahogy annyira feltüzelt, amit mondtak a férjemmel kapcsolatban, hogy szinte nem is én voltam, aki aztán azokat a csúnya szavakat a fejéhez vágta. Szerintem el sem váltunk volna, ha nincs az a szörnyű este” – hallottam épp a minap valakitől.

FORRÁS: UNSPLASH

Elgondolkodtam: vajon tudjuk-e, hogy hol van az a váll, ahol kisírhatjuk magunkat és ölelő karokra, együttérző szívre, de elfogulatlan szavakra találunk? Hiszen mennyi mindentől szabadulhatnánk meg, ha tudnánk, hogy a békében megtalált mondataink azok, amelyek nem a félelmekkel kikövezett tévutak felé terelnek!

Vajon pontosan értjük, hogy mit jelent az ítélkezésmentes élet? Van, amikor még a legszentebbnek tartott, legtisztább pillanatainkban is ott lebeg körülöttünk valakik ítélkezése. Sokszor még ilyenkor is elveszettek leszünk, mert nem tudjuk ezt figyelmen kívül hagyni. Hát még, ha bajban vagyunk!

Ilyenkor egyébként is különösen sebezhetővé válunk. Miközben megerősítésre, együttérzésre vágyunk, hányszor és hányszor nem ismerjük fel, hogy aki meghallgatott, nem is ránk reagált valójában, hanem önmaga sorsával színezte át a mi történetünket. Hogy tulajdonképpen saját magának mondta azt, amit látszólag nekünk szánt tanácsként.

Szóval, azok alapján, amit akkor este mondtak nekem a barátaim, úgy éreztem, hogy valóban egy idióta vagyok, ha hagyom, hogy valaki így kihasználjon. Hogy sokkal jobbat érdemlek, és itt az ideje, hogy a férjem szembesüljön vele, milyen ócska ember. Visszatekintve tényleg nagyon eltúloztam a dolgot. Úgy estem neki akkor este, olyan dolgokat mondtam neki, amiből nagyon nehéz lett volna visszatáncolni. Nem mondom persze, hogy egy mintapár voltunk, valóban nem voltam boldog, és valóban fájt, hogy nem úgy bánik velem, ahogyan szeretném. De ezt nem így és nem akkor kellett volna a fejéhez vágnom. Normálisan kellett volna vele beszélnem. Valahogy az, amilyen képet festettem neki saját magáról, bennem is elszakított valamit. Innen már törvényszerűen elindultunk a válás felé. Persze most lehetne az az ítélet rólam, hogy egy befolyásolható hülye vagyok, meg nyilván nagyon ócska volt a házasságunk, különben ez nem történhetett volna meg, és ugyan mit sírok. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy gyújtópontja volt egy egyébként már jól összerakott drámának, mégis rossz érzés, hogy akkor én szinte nem is önmagam voltam. Mások szavait használtam, mások érzéseit vittem haza, és elszabadítottam valamit, amit lehet, hogy egyébként még mederben tudtunk volna tartani – folytatódott a nemrégiben hallott történet.

Egyszer olvastam egy mondatot: a galambbal galamb nyelven, a farkassal farkas nyelven beszélj. Elgondolkodtam ennek az üzenetén. Nyilván nem az a cél, hogy galambként megetessük magunkat a farkassal, de az sem lehet, hogy a másik farkasa miatt együk meg mi a galambot. És lehet, hogy az a legfontosabb, hogy tudjuk magunkról, épp farkasok vagy galambok vagyunk-e…

Nyitókép: Unspalsh