Magamon viselem az emlékedet, így nem vesztettelek el teljesen…
Meg akartam úszni. Azt hittem, ha nem megyek el érte, akkor majd nem kerül hozzám. Pedig akartam. Csak odamenni, oda, hozzájuk, úgy, hogy már ő nincs ott, de közben meg mégis…
Nehéz volt. Ott vannak a gyerekei, ott van a fotója, a holmijai, a bútorai. A hajszálai, a parfümje illata, az ékszerei, a könyvei – egyszerűen ott van.
Amikor a múltkor temetésen voltam, hallottam, hogy a feldolgozás része az, amikor átvesszük az elhunyt egy szokását. Például, hogy hogyan hajtogatta a szalvétát, vagy hogyan szólt a telefonba. Így gyógyul a lélek. Megjegyeztem.
Az éjjeliszekrényemen vannak azok a fotók, amiken a már elhunyt nagyszüleim vannak. Még 1999-ben készültek az esküvőmön. Mind a négyen ott voltak velem. Most csak emlékek vannak róluk: gyűrűk, vadásztőr, nercbunda, fülbevalók. Amikor reggel felébredek, köszönök nekik is. És amikor öltözöm, felveszem a gyűrűiket, hol egyiket, hol másikat. A kabátok közé be van akasztva a bunda is, minden nap megsimogatom. Jó tudni, hogy itt vannak velem, vagy rajtam.
Tudtam, hogy nekem az a szoknya kell. Együtt vettük, zebracsíkos, olyan merész, amit én elsőre nem vennék fel, de rajta imádtam. És ha még lehetett volna venni, biztosan vettem volna magamnak is utána, de már elfogyott. Szóval, mondtam a férjének, amikor szólt, hogy van egy rakás cucc, ami nem kell nekik, hogy én azt a szoknyát szeretném.
FORRÁS: UNSPLASH
Mintha időzített bomba lenne nálam, úgy vittem haza. Óvatosan. Nehogy valami baja legyen. Kezemben egy darabka történelem a barátságunkból. Egy ereklye, amit még felpróbálni sem mertem. Úgy terveztem, kimosom, azzal a sajátommá lesz, és amikor megszárad, beteszem a szekrénybe… és nem tudom.
Aztán eszembe jutott, amit a temetésen hallottam, hogy átvesszük a szerettünk szokását, és így gyógyul a lélek. De hát ez csak egy szoknya, mit kerítek neki ekkora fenekét?! Egy ruha azért van, hogy hordjuk. Funkcionális darab, nem érzelmi! Hát igen, valakinek biztosan, vitatkoztam saját magammal. Felvegyem, vagy ne, ez itt a kérdés.
Végül úgy döntöttem, kimosom. Majd csíptetős vállfán a radiátor elé tettem. Reggelre legyen száraz! Nem tudtam aludni, egész éjjel a fejemben volt. Mégis álmodtam, mert emlékszem, hogy beszélgettünk. És filmként láttam az egész szoknyavásárlást, hogy hogyan történt.
Álltam a munkahelyem előtt, jött értem, mentünk Pomázra. Beszélgettünk, röhögtünk, mint mindig. Jó régen volt, öt éve legalább, micsoda dolgok maradnak meg a fejemben?! A boltban rögtön kiszúrta a szoknyát, nekem túl sok volt. Kiderült, milyen provinciális az ízlésem, mit fognak szólni… de hozzá passzolt. Most meg itt szárad a nappalimban.
Hatkor kelek. Körözök a szoknya körül. Felvegyem, vagy sem, ez itt a kérdés, még mindig. És az, hogy egyáltalán rám jön-e. Alulról nem, de ugye a szoknyát felülről is fel szokták venni, úgy meg végül jó. Rámjön, na, ez a jel, hogy méltó leszek rá. Pizsamafelső, mert csak próbálgatom még, zebracsíkos szoknya, és annyira jó érzés.
Mintha ő is itt lenne.
Szia barátnőm, örülök, hogy itt vagy velem, remélem, egy szép napot töltünk együtt – simítok végig a kezemmel a szoknyán. Csak mosolygok bárgyún, de jó! De akkor fekete vagy fehér legyen hozzá felül? Ő feketével hordta. Nem kísérletezgetek, ami bevált, azt veszem fel én is, meg fekete csizmát. Mint a színész, ahogyan belebújik a szerepbe, úgy leszek én is büszke, csinos, nevetős, magabiztos. Ide nekem az oroszlánt is! Ja, azt inkább most kihagynám, így zebrában…
Nyitókép: Unsplash
