A szemed tükrében pillantottam meg önmagam…

A kerek asztalok fölött keveredő dohányfüst homályában a terem másik sarkában kirajzolódott egy nő sziluettje.

Mintha csak egy másik korba csöppentem volna: a nyúlánk, kecses nő hatalmas kalapban, régi stílusú kosztümben érkezett. Ahogy leült az asztalhoz, kávét rendelt, és a forró, gőzölgő ital mellett hajtogatta szét az újságot az asztalon, csak erősödött bennem az érzés.

Hátrafordultam: látja ezt más is, vagy csak hallucinálok? De minden üres volt. Rajtunk és a kedvtelenül pultot törölgető pultoson kívül senki nem volt a helyiségben. A vörös kosztümös nő kalapja már a mögötte magányosan, egyik lábáról a másikra billenő fogason kapaszkodott. Hátradőlt a széken, egyik lábát a másikon hanyagul átvetve húzta magára a papírlapokat.

Csend volt. Néha belekortyolt a kávéjába, de arcát igyekezett nem mutatni. Mint aki rejtőzködik. Mint aki egy másik világból érkezett, és köszöni szépen, nem kér az emberekből. Látszott rajta, hogy szeretne egyedül lenni. Nem értettem: ha magányra vágyik, mit keres egy olyan helyen, ami általában zsúfolásig telve van emberekkel?

Csak ültem vele szemben kopott farmerben, sportcipőben, egy üveg hideg sörrel a kezemben, és engedtem, hogy a képzeletem határozza meg, ki ez az ismeretlen ismerős. Talán egy nő a szomszéd faluk valamelyikéből, aki nem engedi, hogy a stílusát a mindenkori divat határozza meg, és úgy libben be mindenhová, ahogy ő jól érzi magát. Fittyet hányva a márkás darabokra, az aktuális divatra meg pláne.

FORRÁS: UNSPLASH

Talán egy nő, akinek semmi dolga errefelé, csak végre ki akart szabadulni a konyhából és egy rövid időre elhinni, hogy ő is lehet úrinő. Úrinő, akinek semmi dolga a forró kávén, a szépségen és a művelődésen kívül. Talán egy a számtalan családanya közül, aki kicsit meg akart szökni az anya szerepből. A háziasszony, a jó feleség megszokott, pörgős, végeláthatatlan, örök szerepéből, és kicsit nőnek akarta – ha nem is érezni, de – mutatni magát.

Ám lehet, hogy mindez csak spekuláció, és a nő nem akar másnak látszani, mint aki valójában. Lehet, hogy a csalódásai elől menekült a csendbe. Lehet, hogy nem is menekült, csak szabad térre, önálló gondolatokra vágyott. Lehet, hogy nem is olvas, csak eljátssza az érdeklődőt, miközben azon járnak a gondolatai: vajon lesz-e még idő, hogy egy férfi újra érdekelni fogja? Lesz-e még idő, amikor nemcsak használati tárgyként tekint rá az ellenkező nem, hanem végre a lelke felől közelítik meg, és valóban szeretni akarják?

Az elmélkedésnek hamar vége szakadt. A legjobb barátom megveregette a vállam, hogy indulhatunk-e. Az üres, régi épület ugyanis az övé. Szeretne egyszer egy menő, régi stílusú bárt húzni a helyére. Megfordultam, és láttam, hogy a terem teljesen néptelen. Felálltam a régi, rozoga sámliról, és ő még mindig furcsán nézett rám, hogy egyáltalán minek ücsörögtem itt csendben, órákon át, teljesen egyedül.

Ekkor értettem meg, hogy az ezerarcú, magányos, sebekkel teli, mégis mosolygó nő, akit láttam, valójában én voltam. A gondok tengeréből kiszakadni akaró, a szürkeségből fénybe lépni akaró nő én voltam. Én voltam a soha nem volt családanya, és én voltam az is, aki már belefáradt abba, hogy húspiaci termékként kezelik. Nemhogy belefáradt, belefásult, beleunt.

Elege lett. Nem akart, nem tudott tovább így élni. 

Sajnálta, hogy élete eddigi férfijai elvették az álmait. Nehezére esett elfogadni, befogadni, feldolgozni, hogy valamiért most neki nem jár a boldogság. Mind én voltam, mind én vagyok. Most jöttem csak rá, amikor pár órácskára elmerültem a legbensőbb gondolataimban. És végre arra is rájöttem: nem csoda, hogy a körülöttem élők szinte soha nem értettek engem, amikor valójában én sem értettem önmagam…

Nyitókép: Unsplash