Csak a macskám vár haza esténként, de többet remélek az élettől…

Kata, az életvidám, társasági nő már kezdte megszokni az élet által ráosztott új szerepét. Régen nagy reményekkel, álmokkal volt telve, az utóbbi években azonban csak halovány árnyéka a régi önmagának.

Nem ő akarta így, az aktuális élethelyzetek formálták ilyenné. Fiatalkori kapcsolatfüggőségét a harmincas éveire sikeresen maga mögött hagyta. És bár már képes volt teljes egészként működni egyedül is, így 35 felé máshogy látott mindent. Azt gondolta, valami baj lett vele, valami nagyon nincsen rendben.

Az utóbbi évek sorozatos csalódásait követően eljutott arra a szintre, hogy nemcsak lelkileg, de fizikálisan sem vonzotta egyik férfi sem igazán. Pontosabban de. Csak már se kedve, se türelme nem volt időt és energiát invesztálni egy kapcsolatba, ami neki szerelemről, a másik félnek meg túlnyomórészt csak testiségről szólt.

Már nem akart próbálkozni, hogy lesz-e több randi pár éjszaka után. Azt kereste, aki komoly tervekkel indít, és nem csak kipróbálni szeretné, hogy aztán jó eséllyel továbbálljon. Úgy érezte, undorodik a férfiaktól, de nem akart macskás öreg nő lenni.

FORRÁS: PEXELS

Ám hiába keresett, és hiába hagyta, hogy mások megtalálják… mindig pontosan ugyanaz lett a vége. A különbség mindössze annyi volt, hogy néhányan szerelmet hazudtak, páran pedig egyenesen megmondták, hogy csak néhány éjszakát akarnak.

Az ő életszemlélete merőben más volt. Ő első látásra, pár mondat után tudta, ki milyen szerepet tölthet be az életében. És ha merőben különböző természetű ember volt is tőle az aktuális választott, mindig hajlandó volt csiszolódni. De mostanra belefáradt, hogy ő csak adjon, ő változzon, ő keressen.

Ő legyen kedves, odaadó, ő készülődjön lázasan, ő szövögessen álmokat, mikor átkozottul nem jelent többet az ellenkező nemnek pár numeránál. Besokallt, nem kért ebből. Kihunyt benne a régi tűz, és aggódott: úgy érezte, itt és most elvesztette önmagát.

Aztán szép lassan beleszokott a magányba. Megszokta a monotonitást, megszokta, hogy a macskája várja haza esténként. Jóformán minden személyes kontaktját minimálisra csökkentette. Az emberektől is elment a kedve. Egyedül azt érezte pozitívumnak, hogy nem kell a kapcsolata miatt aggódnia, mert nincs.

Nem kell megfelelnie – ugyanakkor hiányzott, hogy valaki ösztönözze. 

Aztán egy idő után már teljesen normálisként élte meg a szürke mindennapokat. Elfelejtette, milyen, ha valaki figyel rá. Annyira, hogy amikor hazafelé maga elé engedett egy várakozó furgont, már annak a hálás villogása is megríkatta. Amikor hosszú idő után találkozott az édesanyjával, aki betakarta és megsimogatta, sírni lett volna kedve a felismeréstől: ő is érdemel egy fikarcnyi szeretetet, egy kis emberséget, egy kis törődést. Őt is szereti valaki…

A családja mindig vezető szerepet töltött be az életében, ugyanakkor nagyon vágyott már egy társra, és gyermekre is. Ám ahogy fogytak az élete napjai, egyre inkább úgy érezte, nála ez az álom aktualitását vesztette. Ha lesz is olyan szerencséje, hogy édesanya lehet, igazi apa jó eséllyel nem jár majd a gyermekéhez. Ez már nem az a világ, amiben ő régen álmokat szövögetett.

Talán csak rossz korba született – ezzel igyekezett nyugtatni magát. Nem akart édeskettesben, a macskájával megöregedni, holott ez a kis négylábú adta neki a legtöbb szeretetet. Ő ösztönözte leginkább, hogy minden nap felkeljen reggel és végigcsinálja az újabb szürke hétköznapot. Mert a számlák várni fogják, és valamiből étel is kell az asztalra.

Életben volt, mégsem élt. De megannyi pofáraesés, hazugság és sorozatos csalódás után a szíve mélyén még mindig reméli, hogy neki is jár egy társ. Egy ember, aki szereti – akivel szerelemben és megbecsülésben élheti le az életét.

Nyitókép: Pexels