Szerelmünk emlékei: Túl kevés időm volt, hogy szeresselek…

Nem ért haza időben. Az elmúlt nyolc évben sosem volt még ilyen. Vagy ha mégis késett egy-két órát, akkor telefonált, vagy üzent.

Már fél napja késik, és se egy SMS, se egy hívás. Az asszony percenként nézte a telefonját és várta Balázs jelentkezését, de semmi. Próbálta többször is hívni, de csak a hangposta kapcsolt be. Nem tudta, hol kereshetné.

Nem tudta a kollégái számát, és nem tudta a szálloda nevét sem, ahol megszállt a férfi. Igazából azt sem tudta pontosan, hogy melyik városba indult el egy hete. Olyan gyakran utazik, hogy ha elmondaná az úticélt, akkor sem bírná észben tartani, így ez már jó ideje a felesleges információk halmazát erősíti.

Már sötétedik, és úgy volt, hogy reggelre hazaér. Megcsörrent a telefon. Az asszony – félretessékelve ötéves lányát – ugrott, hogy minél előbb lássa, ki hívja. Ismeretlen szám. A szíve szinte ki akart ugrani a torkán. Felkapta a készüléket.

„Halló! Varga Klárával beszélek?” – szólt bele egy ismeretlen a telefonba. Az asszonynak másodpercekbe telt, mire végig tudta gondolni, hogy mit válaszoljon. Ő az, viszont nem akar rossz hírt hallani, márpedig a jó hírek nem ilyen hangon érkeznek. „Igen, én vagyok” – hebegte végül vissza.

Majd ahogy belekezdett a férfi a mondandójába, úgy csúszott ki a telefon a nő kezéből. Reszketett mindene, a hallása pedig egyre tompább lett. Mintha nem akarta volna érteni, hogy a férjét baleset érte, miközben hazafelé igyekezett.

Mintha nem akarta volna befogadni a tényt, hogy élet-halál között lebeg valami isten háta mögötti kórházban. Tompa összeroppanásából Mesi vékonyka hangja rántotta vissza: „Anya, jól vagy?” Ösztönei erre a hangra mindig reagálnak.

Nem tudta, hogy a vonal másik végén beszél-e még az a hang, már nem is érdekelte. Csak azon járt az agya, hogyan jut el a férjéhez minél előbb. Honnan szerez kocsit, hiszen az övék Balázsnál volt. Nem járnak el külön sehová, a fővárosban pedig mindent megold tömegközlekedéssel.

Végül elkérte a testvére autóját. Semmit nem mondott neki, a másik pedig nem kérdezett, csak aggódó arccal átnyújtotta a kocsikulcsot, és betessékelte Mesit a házba. A kislány sem tudott semmit, csak sejtette, hogy az apjával lehet valami. A GPS szerint mégsem volt annyira messze a kórház, csak az ismeretlen név tévesztette meg az asszonyt. Alig egy óra az út.

Vezetés közben csak arra tudott gondolni, hogy nem halhat meg a férje, élnie kell. Nem lehet így vége! Olyan sok időt „kell” még együtt tölteniük! Ott a kislány, akit közösen nevelnek, és a nyaralás, amit azóta várnak, hogy egybekeltek…

Megérkezett a kórházhoz, kiugrott a kocsiból. A forgóajtó felé tartva még átfutott az agyán, hogy vajon bezárta-e az autót, de nem volt ideje ezzel törődni. Sokkal fontosabb volt, hogy lássa a szerelmét. A viszontlátás azonban fájdalmasnak bizonyult: a férfiból mindenhol csövek lógtak ki. Szinte az egész testét zúzódások és kötések takarták, a fél arca is átvérzett gézlapok alatt rejtőzött, és mindkét lába gipszben. Lélegzete olyan gyenge volt, hogy csak egészen közelről lehetett hallani.

Az asszony odahajolt, hogy hallja és érezze kedvesét.

Halkan próbálta szólongatni, de a férfi semmire nem reagált. Egyszer mégis úgy tűnt, mintha a korábbiaknál nagyobb sóhaj hagyná el a testét, majd egyenletes sípolásba kezdett a fejénél lévő gép. Az a fajta sípolás volt, amire filmet nézve is összeszorul az ember gyomra. Ha a férjére kötött gépből hallja, arra pedig egyszerűen nincsenek szavak.

A nő sokáig ült még az ágy szélén. Az ápolók tapintatosak voltak, nem zavarták – hagyták, hogy majd’ egy órát bámulja a mozdulatlan testet. Aztán a sokk és a gyász homályos ködén keresztül valami ismeretlen erő terjedt szét a frissen megözvegyült asszony ereiben. A kislányukra gondolt, aki otthon várja. Az életre, amit tovább kell élni – még így is, ekkora fájdalom után. Felállt az ágyról, és egy búcsúpillantás után kilépett az ajtón. Tudta, hogy mostantól már kettőjük helyett kell küzdenie…

Nyitókép: Unsaplash