Nem szakítani akartam, csak próbára tenni a szerelmedet…

Egész nap egy érzéketlen révületben voltam. Nem tudtam enni, de még csak a víz se ment a le torkomon. Egyedül a cigi esett jól, de abból az egyik a másik után kellett.

Úgy voltam vele, hogy ha elhagylak, akkor legalább már nyugodtan füstölöghetek. Szívből gyűlölted a cigifüstöt, de még ez is kevés volt, ahhoz hogy ne akarj. A testemet akartad az első pillanattól fogva. Láttam a szemedben megcsillanni a vágyat. Meg azt is, ahogy a vadászösztön átalakul kíváncsisággá.

Furcsa volt neked, hogy egy nő – akiket előtte leginkább csak használtál – megfogjon az intellektusával. Nem tudtál mit kezdeni azzal, hogy átláttam rajtad, és nem zabolázott meg a belőled, vagy inkább a köztünk áradó kémia. Bár akkor még nem tudhattad, hogy a kínok kínját élem át.

Iszonyúan magával ragadott a mindent átható, nyers férfienergia. Az a fajta erő, ami egyszerre vágykeltő, óvó, szerető és gondoskodó. Elképesztő érzelem- és hormoncunami ragadott magával. Megőrültem a gondolattól, hogy elveszíthetlek. Kínzott az önbizalomhiány és a valósnak vélt önbecsapás, hogy nem lehetek elég jó neked.

Hiszen hol vagyok én azokhoz a hosszú combú, platinaszőke bombázókhoz, akik egytől egyig szemérmetlenül ajánlkoztak neked? Nem adtál okot a féltékenykedésre, mégsem tudtam nem rettegni. Sebeit nyalogató őzikeként vártam, hogy egyszer csak eljön a nap, amikor elém állsz és szakítasz.

FORRÁS: UNSPLASH

 

Olyannyira belepörgettem magam, hogy idővel csak egy megtűrt kelléknek kezdtem érezni magam melletted. Talán valamelyest még szánalmat is véltem felfedezni a szemedben. Úgy éreztem, hogy én vagyok a nő, akit nem lenne szíved elhagyni. Persze a szeretkezéseink egy darabig oldották a saját képzeletem gyártotta szorongásokat.

Azokat az érintéseket, csókokat, minden betöltő szeretethullámokat – aminek valójában csupán fűszere volt a testi vágy – nem lehetett megjátszani. Sem letagadni. Mégsem hittem a belső hangomnak. Képtelen voltam várni, hátralépni, türelmesnek lenni. Helyette minden egyes este vártam, hogy végre jelét adod az elköteleződési szándékodnak.

Bíztam, vágytam és kínok között vártam, hogy egyszer kimondod vagy a fülembe suttogod: szeretlek.

Éreztem az ölelésedben, a csókodban, a szeretkezés utáni izzadt testeden, hogy minden sejteddel szeretsz. Meg azt is, hogy rettegsz. Csak akkor még nem tudtam felfogni – talán a korom miatt, fogjuk a fiatalságomra -, hogy a mindent átható szerelem érzése ijesztő, dermesztő, és gyakorlatilag megsemmisítő is tud lenni.

Ezeket akkor képtelen voltam józan ésszel felmérni. Csak azt tudtam, hogy a szavak szintjén nem erősíted meg, hogy több vagyok, mint az a sok nő, aki előttem volt. Nem mondtad, hogy szeretsz, nem mondtad, hogy velem akarsz élni, velem tervezel közös jövőt. Csak azt mondtad, hogy imádsz és jó velem lenni. Mindig következetesen jelen időben.

Nekem ez nem volt elég meggyőző. Számomra ez egyet jelentett azzal, hogy amíg minden jó, addig maradhatok melletted, de az első nehézségnél kifarolnál a kapcsolatunkból. Ezért aztán elnyomtam a cigimet, felhörpintettem egy korty kávét, és elindultam szakítani veled. Nem számítottál rá, és nem is értetted, hogy miről beszélek.

Rideggé és hűvössé váltál. Azzá az érzelmek nélküli férfivá, akinek mindig is mutatni akartad magad. Ültem az autódban, és ömlöttek a könnyeim, te pedig nem mondtál semmit sem. Csak amikor már meguntad a szenvedésemet nézni, akkor kérdezted meg, hogy hazavigyél-e. Bólintottam, és elindultál.

Mire az albérletemhez értünk, már rázkódtam a sírástól. Mégsem jöttek ki a szavak, nem tudtam elmondani, hogy a szakítás felhozása valójában csak egy segélykiáltás volt. Csak szerettem volna kisajtolni belőled azt az egyetlen szót, amit annyira szerettem volna hallani. Helyette csak azt láthattam, ahogy legördült egy könnycsepp az arcodon.

Nyitókép: Unsplash