Te vagy a gravitációm ebben az őrült galaxisban…

A negyedik kört sétáltam a Városligeti-tó körül. Egy nem volt elég, hogy kitisztuljon a fejem, kettőnél meg úgy éreztem, egyre több emlék ül a vállamra.

Aztán ott volt a negyedik kör, ami az emlékek súlyát tekintve egy cseppet sem volt könnyebb az előző háromnál, inkább csak tetőződtek a problémák a fejemben. Emlékszem, azon a vasárnapon cél nélkül kóvályogtam össze-vissza a száraz, poros földutakon.

Cseppet sem voltam elégedett az életemmel.

Mire végeztem, lassan az összes vizet kiszivattyúzták a tó üresen kongó medencéjéből. Ránéztem, és megláttam benne a saját lelkemet, ahogy üresen, siváran lézeng körülöttem. Sárgultak a fákon a levelek, haldokoltak a verőfényes napsütésben. Nekem is pont így fájt az élet. Tettem még egy kört a parkban, és közben néztem az embereket, milyen boldogok.

A fájdalom legbelül most féltékeny dühvé alakult, amiért mindenki megkapta, amire igazából vágytam. Nem láttam magányos embereket. Olyan ez, mint amikor valami bekattan az ember agyában, és nem tud szabadulni tőle.

Emlékszem, egyik nap hallottam, amikor arról beszéltek a villamoson, hogy a 4K-s TV-t felváltotta a 8K. Még a 4K-t sem láttam soha. Ettől a perctől kezdve bármerre is mentem, mindenhol 8K-s TV plakátjai jöttek szembe velem. Megdöbbentő. Szóval, így alakult, hogy a parkban az agyam csak a párok képeit közvetítette a szememnek, meg a babakocsikat és a terhes anyákat.

Milyen szűk is a világ, ha az ember gondolkodása gátakat szab és deformált fókuszokat teremt! Mire felocsúdtam töprengésemből, egészen sötét lett, és kigyúltak a fények. A városligeti Zöld Küllőnél a fényfüzérek távoli galaxisok voltak magányom univerzumában. Hátam egy fának támasztottam – sima, tökéletes és megnyugtató a tenyerem alatt, mint egy régóta nélkülözött, életadó ölelés…

FORRÁS: UNSPLASH

Néztem galaxisom megnyíló egén, ahogy a fényfüzérek alatt nevető arccal koccintottak az emberek és meséltek egymásnak. Néztem, és tudtam, hogy tanulok. Most tanulom újra, hogyan találjam meg a világban a saját fényem, amit valahol a gondok és a félelmek kereszteződésében hónapokkal ezelőtt elhagytam.

De a szűnni nem akaró remény akkor is ott lángol bennem, hogy egyszer eljössz majd. Szilárd kezeddel átölelsz, és én egymagam beragyogom az egész tejutat, ahol nem leszek már magányos, mert fogod a kezem.

Elmerültem gondolataim kusza szövevényében, hasonlatokat keresve a szerelemre, és az érzésre, ami hatalmába kerített. Mire hazaértem, a metaforák tengere sorakozott az agyamban: hogy milyen érzés lesz majd, amikor nem leszek többé irigy, mert nem fog számítani a többi ember körülöttem. Csak az számít majd, hogy itt leszel, hogy boldoggá teszel és én boldoggá teszlek téged.

Mire a bejárati ajtóba dugtam a kulcsom, megérett bennem az érzés régóta elvetett magja, hogy én itt, most is boldog vagyok. Mert éppen ott tartok, ahol tartanom kell, és minden időben megérkezik hozzám ebben az őrületes sebességgel forgó galaxisrendszerben, ahol te leszel majd a gravitációm. Újra érezni fogom, ahogy a talpam a puha földhöz simul, és engem is átjár az élet szeretete…

Nyitókép: Unsplash