Egy szerelmes nővel sem tehetsz meg mindent!

Mindenkinek van legalább egy története, ami végigkíséri őt az életben. Az elején még a fájó emlékek törékeny dobozából integet, de minél több idő telik el, és minél több esélyt adunk magunknak a változásra, annál inkább a megfelelő helyre kerül.

Néha felidézem még azt, ami gyötrelmesen fájó volt. Amikor úgy éreztem, szétszakad a szívem. Egy szülinapi bulin voltam a barátaimmal, amikor megláttam őt. Először csak néztük egymást, pár órával később már nevettünk és beszélgettünk.

Hosszú órákon át meséltünk egymásnak, mintha bepótolni valónk lett volna. Épp kijöttem egy kudarcba fulladt kapcsolatból, és nem vágytam semmi kötöttségre, semmi komolyra. Össze akartam szedni magam, megkeresni a darabjaimat és újjáépülni, hogy önmagam szemében is jobbá váljak. De akkor, abban a pár órában olyan szabadságot éreztem vele, amit azelőtt sosem.

Különleges volt. Olyan, akit nem felejt csak úgy el az ember. 

Akkor még nem tudtam, hogy a szabadság érzése valójában épp leláncolja a szívem egy darabját. Fogalmam sincs, meg lehet-e szeretni bárkit is ilyen rövid idő alatt. Vagy csak az érzelmileg gyenge és elkeseredett emberek képesek erre, akik olyan nagyon ki vannak éhezve a szeretetre? De akkor úgy éreztem, hogy beleszerettem.

Kerestük egymást, sokat beszélgettünk, és azt éreztem, lehet ez több is. Alig vártam, hogy végre találkozzunk és újra átjárjon az a szabadsággal teli érzés. Vártam őt, és nem jött. Napokig nem értem el. Csak hülyén bámultam a telefonom, és egyre rosszabbul éreztem magam, hiszen az egész nem így indult köztünk.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor még nem tudtam, hogy fél szeretni. Akkor még nem tudtam, hogy valójában óvni akart engem. Pedig szólt: többször figyelmeztetett, hogy nem ő a hozzám való társ, mert mellette csak fájdalom érhet. És én nála sokkal jobbat érdemlek… Figyelmeztetett, hogy ha reggel kiengedem az ajtón, este nem jön vissza. Majd visszajön, ha ő úgy akarja. De én nem hittem el.

Meg akartam érteni, miért ilyen. Meg akartam érteni, miért fél. Meg akartam érteni, miért húz magához, majd lök el. Segíteni akartam neki, anélkül, hogy kérte volna, megmutatni, hogy nincs mitől félnie. Megmutatni, hogy ő is szerethető.

Személyes feladatomnak éreztem a megmentését, pedig valójában csak az önérzetem nem hagyott nyugodni, hogy nem kellek neki. Nem én vagyok az a nő, akivel megpróbálná. Nem én vagyok az, aki megadja neki a türelmet, a nyugalmat, a szerelmet. Akit a szívébe fogadna.

Egy érzelmileg elérhetetlen ember szeretetéért sóvárogni nem okos döntés. Garantált fájdalom, mert valójában sosem érted meg őt. Hiába a jó érzés, a könnyed együttlét, a feledhetetlen percek, van, akit megijeszt a szeretet. Van, aki saját magát sem képes szeretni. Van, aki nem képes megállapodni. Felelősséget vállalni.

Van, akinek a szavai és a cselekedetei sosem fognak összhangban állni, és aki emiatt soha egy percig nem érzi rosszul magát. De ez az ő döntése. Évekbe telt, mire rájöttem erre. Meg kellett tanulnom, hogy van egy szint, ami alá egy nő már nem megy. Mert annyit érek, amennyire tartom magam.

A legnagyobb leckét adta: megtanultam, hogy ne ringassam magam illúziókba. Azt is, hogy van, aminek nincs itt az ideje. Nem erőltethetem magam rá egy férfira, aki nem áll készen arra, amit én adni tudok – de ez nem jelenti azt, hogy baj lenne vele, és nem jelenti azt, hogy baj lenne velem.

Megtanultam, hogy mi az, amit megengedhetek másoknak magammal szemben. Azóta megéreztem, hogy aki őszintén szeret, az nem bánt, nem keres kifogásokat, nem menekül el. És nem fél. Tisztel. Vállalja a kockázatot. Együtt lépked velem, mert méltóvá válunk egymás szemében egy szeretetteljes kapcsolatra, és valódi társam az úton.

Nyitókép: Unsplash