Férfiak a múltból, akikből nem lett örök szerelem

Azt vettem észre, ahogy haladunk az életünkben és telnek az évek, jönnek a gyerekek, a család, kevésbé csatlakoznak már új emberek hozzánk, sokkal inkább a régiek térnek vissza időről időre.

Persze még ilyenkor is vannak meghatározó találkozások és ismeretségek, amik talán már végigkísérnek az úton, de a múlt csak-csak beköszön néha. És nem azért, mert „akar” valamit. Pusztán csak kinyitja az ajtót, bekukucskál, beköszön, vált pár mondatot, aztán hónapokra, de lehet, hogy évekre megint továbbáll.

Hiszen ott volt a férfi, aki valóban a Férfi volt az életedben. Aki mellett soha nem féltél, aki mindig olyan biztonságot nyújtott, hogy szó szerint az életed bíztad volna rá. Aztán persze az évek alatt kiderült, miután felnőttél, hogy saját magad is képes vagy megteremteni a biztonságod.

Így ez a varázs valahogy elillant, és már nem azt érzed pár üzenetváltástól, amit éreztél volna évekkel ezelőtt.

Ott van az a fiú is, akivel mindig olyan jól érezted magad. Akivel a bor mámorában olyan jókat beszélgettetek. Életről, kapcsolatokról, a jövőről. És bár valahol mindketten tudtátok, hogy nincs közös jövőtök, mégis olyan felszabadító volt minden pillanat.

FORRÁS: UNSPLASH

Belesüppedni abba a szenvedélybe, abba az életszeretetbe és végtelen humorba, ami jellemezte. Igen, talán soha senkivel nem nevettél annyit, mint vele, és nem is ismersz nála viccesebb pasast. Ez hiányzik néha, és jó érzés, hogy percekre újra átélheted, ha érkezik pár havonta egy „Hogy vagy?” üzenet.

És Ő? Akinek egy meleg nyári napon úgy ugrottál a karjába, mint soha senkiébe. És nem is igazán tudod, hogy miért lett vége. Hiszen akkor, azon az éjjelen úgy tűnt, ez egy végtelen történet. És most sok ezer kilométer, elmúlt érzelmek húzódnak köztetek. Az élet különös színjátéka…

Vissza tudsz gondolni arra, amikor vele találkoztál? Talán jelentéktelennek tűnt a megnyerő külső, aztán jelentősége lett, mert olyan karaktert rejtett, ami pont a zsánered. Minden szónak, minden mondatnak, minden apró gesztusnak jelentősége lett. Hiába… És furcsa arra gondolni, hogy máskor, más időben, más helyen, más körülmények között mi lett volna veletek. Talán csak egy pár alkalmas románc, avagy egy életen át tartó szerelem…

Sosem derül már ki. Mert döntöttetek. Bár ritkán még eszedbe jut ez, de igazából már nem gondolsz rá. Elment az érzés, a gondolat, a remény… Remény? Talán nem is az volt. Csak kíváncsiság. Ami ha elég sokat fut végig az emberen hasztalanul – körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, ami nem tudja, mitévő legyen – egy idő után megunja, és az őrület határán elfárad és megpihen.

Milyen komoly, jelentősnek hitt találkozások lesznek a múlt részei, és válnak szinte semmivé. Amiről azt hisszük, soha nem lesz vége, akiről úgy érezted, ő a legfontosabb ember az életedben, végül pár év elteltével csak egy lesz a sok közül.

Vajon amikor a gyerekünk majd hazajön azzal, hogy szerelmes és megtalálta az igazit, eszünkbe jut a mi összes igazink? Eszünkbe jutnak azok a nappalok és éjszakák, amikről azt hittük, hogy örökké az életünk részei maradnak? Közben pedig lehet, hogy egy olyan emberrel vagyunk, akivel a találkozás csendes volt, felhajtás nélküli.

Amiről sosem gondoltad volna, hogy tartós lesz, hiszen nem volt tűzijáték, csak elköteleződés. Olyan, amiről korábban sosem gondoltad, hogy így is lehet komoly és végleges. De tudod, azt gondolom, ezt nem szabad elmondanunk a gyerekinknek, még ha néha fáj is a szívük, és épp szenvednek.

Mert akkor elvesszük tőlük az emlékezés jó élményét, amire talán mindenkinek szüksége van az olykor monoton és komor mindennapokban. Ha mi akkor tudtuk volna, hogy nem tartanak örökké, akkor még többet halmozunk ezekből az emberekből és pillanatokból. Amikből már bizony nem lehet. Mert ugyan olykor visszatérnek, de az már nem „olyan”. Ez már egy másik történet.

Nyitókép: Unsplash