Újjászületek, ha képes leszek nem szeretni téged!

Naiv voltam. Bevallom. Naivan működtem az életem számos területén akkoriban. Óriási bátorsággal és lelkesedéssel helyeztem a szívemet a markodba. Nem is voltál az esetem.

Sosem akadt meg a szemem a magas, szőke, kék szemű férfiakon, benned mégis volt valami csalogató. Talán az a piszkosul irigylésre méltó önbizalmad – mintha pontosan tudtad volna, mikor mit szeretnék hallani. Ez vajon egy veled született képesség? Rengeteget gondolkoztam ezen.

Vagy én voltam túl kiszámítható? Ennyire látszott rajtam, hogy mennyire vágyom egy férfi szeretetére? Mintha a fejembe láttál volna. Egy két lábon járó mézesmadzag voltál nekem, és az orromnál fogva vezettél. Nem tagadom.

Olyan nő vagyok, akinek sosem tanították meg, mit jelent az, ha egy férfi tisztelettel és szeretettel bánik a másik féllel. Egyenrangúan, és nem alárendelve. Jöttél, és hitegettél. Jöttél, és a világon mindennél jobban szerettél, majd elmentél. Jöttél, és csábítottál. Jöttél, és belőlem töltődtél. Velem nevettél. Élvezted, hogy egy kicsit sarokba dobhattad az álarcot és csupaszra vetkőzhettél.

A szívem a markodban volt, éreztem, ahogy szorítod. Éreztem, ahogy egyre kevésbé kapok levegőt, hogy ez nagyon nincs így rendjén. Hogy játszol, hogy ebben nincs olyan, hogy “mi”. Éreztem, ahogy elveszed minden erőmet, kiszívod belőlem az életet, egy folytonos kételyt hagyva bennem minden nap.

Azt szeretted, ha minden úgy van, ahogy te akarod. Sosem engedtél. Sosem hittél bennem. Soha nem kérdezted meg, mit szeretnék, soha nem kérdezted meg, vágyom-e valami másra. Téged csak az érdekelt, hogy neked jó legyen, mindig mindened meglegyen. Te csak azt akartad, hogy elérd, rajongásig akarjalak.

FORRÁS: UNSPLASH

Hülyének néztél, mindig mindenért engem hibáztattál. Azt mondtad, én akarok túl sokat, én akarlak megfojtani a szeretetemmel. Én voltam mindig rossz helyen, én voltam az, akit arrébb söpörhettél, akivel feltörölhetted a padlót. Majd felsegítettél, leporoltál, és egy bocsánatkérő csókkal újra útnak indítottál.

Emlékszel, amikor azt mondtad, megváltozol? Ültél velem szemben az asztalnál, fogtad a kezem, és azt mondtad, megváltozol. Jobb leszel. Emberibb. Kevésbé önző. Talán tényleg akartad. Talán tényleg volt egy részed, aki erre vágyott. Nemcsak másnak okoztál szenvedést, saját magadnak is. Szar érzés volt, mikor a gondolataid gúzsba kötöttek, mi? Amikor már nem hagytak aludni, nem hagytak létezni?

Hányszor mondtad, hogy szeretsz! Hányszor zsaroltál meg, bizonytalanítottál el, éreztetted velem, hogy nálam csak jobbat találhatsz! Mégis mindig maradtál. Micsoda olcsó játékot űzöl te a nőkkel? Ebben rejlik az erőd? Kihasználod őket, és amikor már képesek volnának szeretni, elkezded a játszmáidat?

Sosem mardosott a lelkiismeret? Mindig nyugodtan néztél tükörbe? Tudod te egyáltalán, mit jelent az, hogy lelkiismeret, tisztesség vagy szeretet? Tudod te egyáltalán, mit jelent az őszinteség? Jó ekkora falak mögött élni? Jó ilyen álarcot hordani?

Értem én, hidd el. Így véded magad.

Ezek a kellékek mind hasznos részei annak, hogy a valódi éned sose lássa meg senki. Még te se lásd saját magad. És az, hogy mekkora kárt okozol másoknak, mennyit veszel el más emberekből, az legyen mindegy? Mert neked az. Teszel rá, hogy szenved melletted az ember. Teszel rá, hányszor kérnek, hogy ne legyél ilyen, mondd el, mi a baj.

Teszel rá, hogy más meg akarna érteni. Közel engeded az embert, majd eltolod. Ez a te tereped. Morzsákat dobálsz magadból, épp annyit, ami a másikat megnyugtatja, majd kezded elölről az egészet. Falnak szegezed az embert, megalázod, manipulálod, szeretve megölöd. Egyet biztosan tudok. Ha kitépem a szívem a markodból, az lesz az újjászületésem első napja.

Nyitókép: Unsplash