Hidegen és semmitmondóan csókolsz – már csak a munka az életünk?

Ma is hamarabb jöttem. Én vagyok az első, aki kiveszi a csészéket a mosogatógépből a konyhában. Megnyugtatóan morajlik a kávéfőző, miközben rendszerezem a fejemben a napi teendőimet. Pipálgatom a checklistet gondolatban, ami egyre csak hosszabb lesz. 

A távolban hallok néhány cipő kopogást, de ilyenkor hajnalban még enyém az iroda, hogy nyugodtan dolgozhassak. Mindig ezzel győzködtem magamat: hogy nem vagyok munkamániás, csak kell nekem ez a zavartalan idő, ahogy az is, amikor már mindenki elmegy az irodából és újra csend lesz.

Sokszor arra gondoltam, nem akarom hazavinni a munkát, és inkább itt, irodai környezetben megoldok mindent. Hogy a munkahelyem ne kússzon be az életembe, amikor a kanapén ülök és a cicám hozzám bújva dorombolni kezd. Sokszor gondolok rá, hogy a munkám az életem, de olyan természetesnek hat a 10-12 órás munkavégzés a kiégéshez vezető rögös úton….

Igen, én is tudom, hogy afelé haladok, de valahogy mindig tovább megyek. Futok, ahogy futunk mindannyian: hogy többet érjek el, hogy jobb legyek, hogy bizonyítsak. De hol a határ? Meddig tart az életem, és hol kezdődik a munka határvonala? Este az ágyban fekve, amikor a párommal éhesen faljuk a szociális háló elmulasztott pillanatait, boldogtalanságunkban összekapcsolódunk, a munka örökös rabjaként.

De mégsem tudunk igazán kapcsolódni az életben. Kihagyott percekkel a hátunkon, görnyedten loholunk a siker után, a pénz után. Van, hogy szimplán csak a megfelelési kényszer hajt. Letettem a laptopot, de fejben hazahoztam. Te sem mondasz nemet a munkára, és sokszor a lelkiismeretem engem sem hagy. Dolgozunk, robotolunk, és nem adjuk fel, mert holnap jobb számokat hozunk, többet teszünk le az asztalra.

És megbecsülnek, megbecsüljük magunkat. Végre felnéznek ránk, mert elértük azt, ami másoknak nem sikerült. A home office is magába szippantotta a magánéletünket, írjuk a következő e-mailt, és közben váltunk egy gyors csókot az összetartozás jegyében. Hideg és semmitmondó, de a miénk. Néha arra gondolok, lesz-e mire emlékeznem, éltem-e eleget a munkám mellett.

Vagy mindig azt fogom érezni majd, hogy mások az életben sokkal többet értek el nálam?

Tudjátok, nem a munkában, hanem abban a való életben, amiben nem hagytam már magamnak szerepet. De legalább a munkában kiteljesedtem. Vagy legalábbis megpróbáltam. Arra is gondolok, lesz-e mire emlékeznem, amikor már mindegy lesz, mert a kiégés után karrierváltó leszek. Keresek valami kevésbé stresszes munkát, ahol nem kell elérni azokat a csúcsokat, amiknek a meghódítására most annyira törekszem. És azután mi lesz?

FORRÁS: UNSPLASH

Mire a gondolatsor végére érek, érzem az illatot, hogy lefőtt a kávé, és elhessegetem az összes rossz gondolatot. Mert várnak a feladatok, és meg kell oldanom azt, amire csak én vagyok képes. Mert jó azt hinni, hogy nem vagyok pótolható – mindaddig, amíg ki nem derül, hogy mégis.

Aztán azon tűnődök, volt-e értelme annak, hogy éveken keresztül hagytam magam préselődni az elvárások alatt, megrögzött munkamániásként ülve az asztalom felett este 9-kor is. Amikor a barátaim közösségi médiába feltöltött képeit látva jöttem rá, hogy mind jól szórakoztak, és engem már nem is hívtak, mert sosem érek rá. Mindig fontosabb volt az, ami nem az életem, csak egy eszköz: a munkám.

Ha másnap reggel újra felkelek, kicsit később érek be az irodába – egy kis lázadás még belefér. Majd a fülembe suttog az a bizonyos szörny, akit munkamániának becéznek, hogy nem dolgozom eleget, és hétvégén muszáj lesz újra túlóráznom, hogy behozzam a lemaradást. Mihez képest is?

Nyitókép: Unsplash