Rabja vagyok egy férfinak, aki soha semmibe se nézett…

Pontosan tudtam, hogy mire készülök. Nem bujkáltak bennem kétségek. Tisztában voltam vele, hogy már a találkozásba való beleegyezés ténye előrevetíti, mi fog kettőnk között történni.

Azt is egyértelműen láttam, hogy újra bele fogok halni, meg fogok semmisülni és üvöltve fogok sírni a fájdalomtól… Mégis valami elemi erő húzott, késztetett, hogy menjek. A testem teljesen megkergült. Még le sem fixáltuk a találkozó idejét és helyszínét, amikor már nem tudtam aludni. Éjjelente szinte belém költözött a tudat, hogy ismét láthatom. Talán érezhetem. De legalábbis megölelhetem.

Ezt elhatároztam, és titkon tudtam, hogy nem fogja visszautasítani, hogy a karjaiban tarthasson. Az úton végig szakadt az eső. Ha a spirituális akartam volna lenni (de az istenért sem akartam az lenni!), akkor ezt egy égi jelnek kellett volna vennem. Egy nem gyenge utalásnak, hogy semmi, de semmi keresnivalóm nincs már nekem azon a helyen, azzal az emberrel.

Nem kell itt tisztára mosni a múltat, kibeszélni a kibeszélhetetlent – merthogy ezzel az mondvacsinált indokkal hoztuk össze a találkozót. Szóval szakadó esőben vettem a végeláthatatlan kanyarokat. Félúton megálltam, és a nem létező reggeli maradéka villámsebességgel távozott. Röhejesen szánalmas voltam.

Harminchat éves felnőtt nőként, egy gyerek anyjaként remegő gyomorral és pattanásig feszülő idegekkel autóztam két órája, hogy találkozhassak a valaha volt nagy szerelmemmel. Az emberrel, a nagybetűs férfival, aki amúgy elég lazán túllépett rajtam. Persze bele tudtam magyarázni, hogy nem így volt, meg voltaképpen egy veszekedés következtében mégiscsak én hagytam faképnél.

Azt, hogy ő meg sem próbált tisztességesen visszaszerezni, most nagylelkűen engedjük el. Ahogy azt is, hogy az elmúlt nyolc év alatt semmit sem öregedett. Pedig megtehette volna legalább ezt a szívességet. Csak hát ő nem olyan ember, aki szívességet akar neked tenni. Ő olyan ember, aki elveszi, ami szerinte jár neki. Úgy, hogy mire felfogod, már javában a bűvkörébe kerültél.

FORRÁS: UNSPLASH

De nem akarom rátolni a felelősséget, mert én kerestem meg, én mentem oda és én öleltem meg először a kelleténél sokkal hosszabban. Tiszta sor: minden az én hibám. Mégis kellett a lelkemnek a mámor, az a fajta extázis, amit csak általa vagyok képes átélni. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy tudjam, függők tőle.

A rabja vagyok a férfinak, aki soha semmibe sem nézett.

Cserébe viszont pillanatok alatt kiránt a valóságból, és ehhez elég a puszta jelenléte, a hangja és az érintése. Néhány óra alatt lefutottuk az udvariasság minimális köreit. Tisztes távolságból beszélgettünk, csak időnként ért egymáshoz a kezünk, természetesen véletlenül. Aztán pár pohár bor is lecsúszott, ami külön jót tett a napok óta ennivalót befogadni képtelen testemnek – és kikötöttünk a lakásán.

Azt hiszem, annyi volt az indok, hogy újra eleredt az eső. Hiába, aki egy esős országban él, az ne csodálkozzon, ha folyton átnedvesedik… És itt már elfogytak a szavak. Életre kelt a test. Ült egymással szemben a két lélek, két külön testben, és hangtalanul beszélgettek. Mindenféle előzmény nélkül felvettük a pózt, ahogy régen, amikor még a világ szemében is egymás társai voltunk, és kibeszéltük a nap apró-cseprő ügyeit.

De most nem nem hagyta el hang a szánkat. Most csak ültünk és mélyen egymás szemébe nézve próbáltunk választ kapni a miértekre. Vajon nekünk miért nem sikerülhetett? Miért nem vagyunk egymás mellett, ha érezzük, hogy lelki társak vagyunk? Nem jött válasz. Csak a szürreális élmény maradt meg, ahogy a két test szavak és kínos mellébeszélés nélkül felfedező útra indult.

Minden mozdulat, minden érintés és minden sóhaj a helyén volt. Pont úgy, ahogy régen. A testiség, az érzékiség, a lelki kapcsolódás mindig működött. Nem is működött, hanem szárnyalt, az egekbe repített. Mégsem funkcionálunk a hétköznapokban, egyszerűen megsemmisülünk. Bocsánat, csupán én semmisülök meg. Ő csak szépen lassan kisétál az életemből, és flegma mosollyal az arcán rágyújt egy cigire, vagy kettőre.

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Unsplash