Nagyi, én nem lettem olyan jó ember, mint te voltál!

Nagyi, az élet tényleg nem mindig egyszerű. Sokszor mondtad, ha dühös, tehetetlen, vagy  szomorú voltál: “Látod fiam, milyen emberek vannak?”

Akkoriban nem hagytam a fejembe férkőzni a szavaidat, nem akartam bosszankodni az emberi önzőség, az eredendő gyarlóság miatt. Tudtam, hogy néhány pillanat és tovaszáll a dühöd, mert senkire nem bírtál igazán haragudni – csak volt, hogy nem értetted az embereket. Ahogy én sem. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, mintha vészharangok tömkelege zúgna a fejemben a te hangoddal együtt.

És már látom, amit eddig is tudtam. De tudod nagyi, jobb volt a lelkemnek ha elhitettem magammal, hogy mindenki olyan egyszerű, jószívű, és szeretetre méltó, mint ti voltatok az én drága nagyapámmal. Igyekeztem mindig megmagyarázni az apró gonoszságokat. Hogy a másik ezt biztos csak dühében mondta. Biztos csak mérgében lépett le.

Nem tudtam elhinni, hogy lehet máshogy is élni, a könnyebb utat választva. Nem olyan tisztességesen, ahogy ti tettétek. Látod, nagyi? Mindig mondtam, hogy rossz korba születtem. Mögöttetek nehéz évek álltak,  ám ez mégis egyszerű, a végletekig boldog élet volt. Aggódtál, ha láttad, hogy hajlok a könnyebb útra lépni a nehezen járható helyett. Itt dobban a szívemben minden egyes óva intő szavad: “Fiam! Igazán élni nehéz, de jó!” És csak így érdemes.

Én nem voltam olyan jó, mint ti. Mert nehéz a jó oldalon maradni. Annyi mindent szeretnék, és fogy az idő. Aggaszt, mi lesz, ha lemaradok dolgokról. Igyekszem tiszta maradni,, de folyton-folyvást visszaélnek vele. Sokszor, ha már végképp nem jutok egyről a kettőre, dühömben a lakásban fel-alá sétálva mantrázom magamnak, hogy “na majd akkor én is úgy csinálom, mint mások”.

FORRÁS: PEXELS

Én is így fogok viselkedni, akkor majd biztosan megkapom a világ legnagyobb kincsét, a szeretetet. Ha nem megy szép szóval, majd megy máshogy. De addig tart a nagy elhatározásom, mint a te morgolódásod régen. Aztán szomorúan, magamba roskadva huppanok le a kanapém szélére, és próbálom ezredszer is megérteni, ami soha nem ment: mi a fenét rontok el mindig?

Miért érzem már az őszinteséget is bűnnek? Miért vagyok kevesebb mások szemében, csak mert nem vagyok hajlandó játszmázni? Nagyi, mennyivel könnyebb volt nekem veletek! Eltörpültek a most óriásinak sejlő gondjaim. Hallgattam azt a sok, szívbemarkoló régi sztorit és mélységesen szégyelltem magam, hogy csippcsupp ügyek miatt adom át magam a bánatnak.

Most csak ülök itt megsemmisülve, és nem fér a fejembe, hová tűntek az alapvető értékek: a szeretet, tisztelet, bizalom, megbecsülés… Az egymással való versengés során sárba tapostuk őket? Egyáltalán, van még értelme az igazi, kemény harcoknak, amiket az ember önmagával vagy másokkal vív? Minden olyan egyszerű most: ha valami túl komplikált, jöhet a következő. Látod, nagyi? Én nem lettem ilyen ember.

Lehet, hogy szenvedek és nem találom a helyem, de akkor is azt mondom: köszönöm nektek, hogy így neveltetek.

Bármennyire is kudarcnak tűnik a mostani életem. Hiszek a jóságban, és hiszek egy hatalmas feljebbvalóban odafent, akit sokan másképp nevezünk. Hiszem, hogy mindennek következménye van, jónak és rossznak egyaránt. Na de ki mondja meg, mi a jó és a rossz? Szinte hallom a füleimben, ahogy válaszolsz: “A  szíved, fiam. A szíved.”

Nyitókép: Pexels