Még gyerek voltam, amikor elcsábított a 42 éves tanárom…

Valójában fogalmam sincs, hogyan került a kezembe ez a könyv. Egyszerűen csak vonzott. Először azt hittem, hogy a borítója meg a címben szereplő női név vonz: Vanessa. Régóta dédelgetett álmom, hogy majdan így fogom elnevezni a lányomat.

A pici babámat, aki talán soha nem fog megszületni. Főleg, ha a továbbiakban is mindent elkövetek azért, hogy a mellettem lévő társ szedje a sátorfáját. Azt hiszem, ezt nevezik önsorsrontásnak.

Szóval a könyv. A könyv beszippantott, ugyanakkor az első néhány oldal után émelyegni kezdtem tőle. Majd, ahogy haladtam tovább a történetben, kezdetét vette a masszív hányinger. Le akartam tenni, de nem tudtam. Mert izgatott, hogy vajon mi lesz a tinilánnyal. Pedig pontosan tudtam, hogy mi vár rá. Szemernyi kétség nélkül tudtam, hogy le fog feküdni a nála huszon évvel idősebb irodalomtanárával. Méghozzá úgy, hogy azt hiszi, ő akarta.

Végül is ez is éppen olyan banális történet, mint az enyém. Az meg már a sors fintora, hogy a könyvben szereplő Vanessa a jelenben egyidős velem. És pont úgy képtelen kialakítani egy harmonikus párkapcsolat, ahogy én. Lenne összefüggés? Magam sem tudom. Csupán azt, hogy az olvasottak hatására elindultak az emlék betörések.

A pillanat, amikor először megláttam. Aztán az, amikor első alkalommal kettesben maradtam vele. Az, ahogy zavarba hozott, ahogy akaratlanul hozzám ért. Pont ahogy Vanessa, úgy én is éreztem, hogy nem normális, ami történik. Tisztában voltam vele, hogy nem kellene hagynom, hogy szépeket mondjon, hogy több oldalas leveleket írjon. Vagy csak egyáltalán, hogy figyelmen kívül hagyja a tényt: gyerek vagyok.

Hiszen alig múltam 17 a megismerkedésünk idején. Ő meg abban az évben töltötte a negyvenkettedik életévét. Szép, mi? Akkor azt hittem – szintén hasonlóan a könyvben szereplő lányhoz -, hogy mindent, ami kettőnk között történik, én is akarom. Mi az, hogy akarom? Én bolondítottam magamba.

Hiszen, hogy a szavaival éljek, „még soha ilyen izgalmas, értelmes, okos, kiforrott nővel” nem találkozott.

Természetesen most már, felnőttként forog tőle a gyomrom. Sőt, ha elképzelem, hogy egyszer a gyerekem, vagy akár az unokahúgom egy ilyennek a keze közé kerül, a legelemibb erővel tör rám, hogy egy kanál vízben megfojtsam az illetőt. De minimum jogi útra terelném a dolgot, és elérném, hogy más lányoknál soha az életben ne próbálkozhasson.

FORRÁS: PEXELS

Csakhogy ez már rajtam nem segít. Azon sem, hogy minden a közvetlen családom és a barátaim előtt játszódott le. Gyakorlatilag az első közös együttlétünkre is az anyám beleegyezésével került sor. Csak úgy simán nála aludtam. Hiszen teljesen normális, hogy egy 17 éves egy 42 éves faszinál alszik, nem? NEM!

Rohadtul nem normális. Mint ahogy az sem volt az, hogy lazán az ágyába invitált. Furcsálltam, mert nem erről volt szó. De aztán olyan határozottsággal nézett rám, hogy ellenkezés nélkül bemásztam az ágyába a kockás, nyuszis pizsimben. Ezen a ponton szeretném azt írni, hogy már alig emlékszem a részletekre, de sajnos nem így van.

Minden egyes apró képkocka megvan. Az érzés is, hogy valami olyat hagyok megtörténni, amit nem kellene. DE nem volt erőszak, mert nem ellenkeztem. Nem mondtam, hogy ne csókoljon meg. És amikor felizgulva kérdezgette, hogy tovább akarok-e menni, akkor egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Így csak félszeg mosollyal bólintottam.

Végül is nem követett el semmi olyat, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam volna. Csak hát mégis egy 17 éves lányka voltam, akit gyakorlatilag letepert egy erősen korosodó kétgyerekes apuka – ugyan már elvált volt a viszonyunk idején. Merthogy néhány hónapig eltartott a mi kis románcunk. Néha rezgett a léc, hogy lebukunk, de ez igazából csak egy jóféle afrodiziákum volt a vágyai még erősebb izzásához.

Azt mondjuk, már a cserfes tini fejemmel is túlzásnak tartottam, amikor nálunk aludt és az éj leple alatt – miközben a szüleim a másik szobában feküdtek – lazán hagyta, hogy a számmal elégítsem ki. Bár elvileg én akartam, én vágytam rá, és örültem, hogy úgy repíthettem a mennybe, ahogy előttem még senki más. Utólag visszanézve borzalmasan átlátszó és gyenge szöveget tolt.

Csak hát ezt gyerekfejjel, kamaszos hormonokkal fűtve, a világ elleni lázadóként nagykanállal faltam. Pont, ahogy a könyvben szereplő lány is. A tanulság csupán annyi, ha van egyáltalán, hogy a legtöbb erőszaktevő, abuzáló tényleg szinte mindig a közvetlen környezet szeme láttára szedi az áldozatait. Ezért jó lenne, ha a közvetlen környezetben élő felnőttek képesek lennének látni is azt, ami oly egyértelmű.

Kitti történetét Baranyai Kata jegyezte le.

A sokat emlegetett könyv pedig Kate Elizabeth Russel: Szép sötét Vanessám

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgaziNő cikkeiért? Akkor iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. 🙂