Háborúba ment a férfi, akit szeretek…

Kezd a tél kiveszni a fák közül, tolja maga előtt a tavasz a jeges időt. Próbálom élvezni a napfényt, egy kicsit, csak néhány apró pillanatra kiszakadni a rettenetes valóságból. Háború van. 

Néhány ismerős kisgyermek szalad felém és ölel át, amikor éktelen zaj dübörög az ég felől: „Jönnek a katonák!” – kiáltanak. Igyekszem nyugtatni őket, hogy ők a mieink, és semmi bajunk nem esik majd, ha az ég is úgy akarja. Próbálom erősebben szorítani őket magamhoz, és a fejecskéiket simogatva akaratlanul is látom a félelmet a szemeikben.

Küszködök. Nem akarok előttük sírni, nem akarom még én is megrémiszteni őket. Összeszorul a szívem. Miattad is, és a kis ártatlan lelkek miatt is, akik úgy szegezik nekem ezeket a kérdéseket, hogy talán fel sem fogják a dolgok valódi jelentőségét. Drága nagymamám mindig azt mondta: „Fiam! Jöjjön, bármi, csak háború ne legyen!” Mégis lett. Nem akarom hallani, amit mindenki hall. Elhatárolódom a hírektől. Mintha nem fognám fel így, mi történik. Pedig tudom. És te, szerelmem, te ott ülsz a repkedő lövedékek között, talán már reményvesztetten várva a végét az egésznek. Én pedig a messze távolból – mi mást tehetnék? – csak imádkozni tudok, hogy a tankok, rakéták éktelen zaja között legalább bajod ne essen.

Emlékszem, mennyit beszélgettünk régen a háborús időkről. Mintha tegnap lett volna. Ma pedig a saját rémálmunkban találtam magam. Tudod, amikor egyszeriben a semmiből megérkezett az üzenet, hogy hazamentél a háborúba, én komolyan azt éreztem, menten meghalok. A térdeim összecsuklottak, mintha kiszállt volna belőlem az élet. Csak az arcom maró sós könnyek éreztették velem, hogy nagyon is élek.

Szégyelltem is magam, amikor végre tudatosult bennem, hogy a mi problémáink, az, hogy egy ideig nem láthattuk egymást, valójában nem is volt probléma. Leírni is félek, hogy most itt lebeg a fejünk fölött: talán soha többé nem láthatjuk egymást ebben az életben. A harcos, nehéz mindennapjainkat az állandó rettegés, a gyomorideg és a könnyek váltották fel a tehetetlenséggel karöltve. Ez az igazi probléma. Szégyellem magam – bocsáss meg nekem ezért. Bocsáss meg azért, hogy most sem tudok csak a repülők zajára, rakéták sikolyára fókuszálni, hogy most is önző vagyok, és egyetlen vágyam téged élve viszontlátni.

Forrás: Unsplash

Sétálok tovább. Megérkeznek a gyerekek szülei, majd jönnek a kérdések. Hogy „A maga férje is háborúzik?” Hogy „A maga férje ugye jól van?” Könnyel telik meg a szemem, úgy rebegem  összeszorított foggal, hogy „Nem a férjem, de hála az égnek, neki és a családjának sem esett baja.” Nem merek pislogni sem, nem akarom hagyni, hogy az áradni készülő könnyeim cseppekbe rendeződjenek. Már csak pár lépés a biztonságos lakásomig, addig valahogy kibírom.

Még csak most kezdődött ez a rémálom, de mintha időtlen idők óta zajlana. Rosszul vagyok, ha megállítanak, kérdezősködnek. Mégis hálás vagyok a féltésükért. Hálás vagyok az imákért, az aggódásért. A ritkán érkező üzeneteidért, hogy bár semmi nincs rendben, élsz, és nem esett bajod. Nyugalomban élek, mégsem tudok nyugodtan létezni. Szüntelen fojtogat a félelem. Drága kincsem! Várlak haza Ukrajnából, hiába tudom, hogy ez nem a te hazád, szeretném annak tudni.

Már az sem érdekel, ha nem beszélünk. Épp elég, ha látom, hogy online voltál, tudom, hogy élsz. Hogy legalább néhány pillanatig nem kell attól rettegnem, hogy látlak-e még újra. Hogy legalább egy kicsit el tudom hessegetni a halál gondolatát. Tudom, hogy hős vagy, tudom, hogy ott a helyed, és semmiért nem hagynád cserben a családodat. Végtelenül büszke vagyok rád, akkor is, ha zokogva írom ezeket a sorokat. Pedig tudom, gyűlölöd, ha szomorkodom, és azt sem kedveled, ha ennyit írok a lelki vívódásaimról. Hiszem, hogy az imáink meghallgatásra találnak, és épségben átvészelitek ezt a rémálomszerű valóságot. A jövőben pedig csak egy rossz emlékként gondolunk vissza minderre egymás karjaiban.

Nyitókép: Unsplash