Magadhoz kötöttél, már nem tudnék mást szeretni!

A lámpák egyre csak váltanak, én pedig unottan ülök a volán mögött. A város közel összes pirosa megállít, de nem érdekel, hogy kések. Az órára sem nézek rá, annyira imádok elveszni a gondolataidban.

Egyik kezem a párkányon pihen, a másikkal feszülten dobolom a rádióból áradó zene ritmusát a kormányon. Néha kedvem lenne teljes erőből szorítani, mint ahogy téged szorítanálak, hogy szinte halljam a csontjaid reccsenését. Hogy megértsd végre, milyen elementáris erő fűz hozzád. Valami megmagyarázhatatlan.

Valami, aminek nem szabadna léteznie bennem, de szörnyetegként növekszik és fal fel napról napra. Mint függőt a drog. Csak a hajad tapintására tudok gondolni, és máris elözönli az agyamat az illatod. A hajszálaid apró hullámainak emléke, az erős szemöldökcsontod, a szemeid, amikben teljesen elvesztem, akárhányszor volt merszem mélyen belenézni.

Aztán a szád jár a fejemben, a pillanatok alatt változó puha csókjaidtól a fojtogató ajakharapásokig. Csak egy tizedmásodperc, és szinte érzem a mellkasomhoz feszülő mellkasod, ziháló lélegzeted a nyakamon, két szorító tenyered a füleim alatt. Csak néhány másodperc, és majd’ belehalok a hiányodba, annyira veled akarok lenni. Felfal a vágy, én pedig felfalom az emlékeket, hogy életben maradjak.

Szeretem, hogy ilyen vagy. Szeretem, hogy melletted önmagam lehetek. Szeretem, hogy nem kell tartanom attól, hogy valaha elveszítjük egymást, mert tökéletesen értjük, milyen különleges ez az egész, ami köztünk történik. Lassan fél éve nem láttalak. Mégis úgy érzem, mintha tegnap csókoltalak volna meg utoljára.

FORRÁS: UNSPLASH

A fülemben cseng a hangod, felidézem a nevetésed, és annyira sóvárgok ezek után a pillanatok után, hogy a szívem ki akar szakadni a mellkasomból. Szinte szédülök. Próbálok az útra figyelni. Élem az életem, és idegen férfiak arcában is a te vonásaid fürkészem. Unottan haladok tovább az araszolgató kocsisorral, és kedvem lenne padlógázzal hajtani hazáig, a zenét hangosra venni és zokogva énekelni valamit, amitől még inkább belelovalom magam ebbe az elkeseredett fájdalomba.

Szeretnélek felhívni és elmondani, mennyire szégyellem, de nem bírok így élni. Szeretnélek látni nevetni, szeretnék megnyugodni attól, hogy a legnehezebb időkben is kitartasz. Szeretnélek örökre az agyamba vésni, szeretnék mindig emlékezni rád. Nem akarok mást rajtad kívül, mindenki csak pótlék, és hiába kutatlak kétségbeesve, nem találok rád.

Kereslek a kirakatbábuk között, a mellettem elhaladó szerelmesek tekintetében, és titkon rettegek, ha belegondolok, milyen érzés lenne más karjaiban látni téged. Szeretlek. Nem tudom, mikor látlak újra, de a másik felem vagy. Lennék az asszony, aki munkából vár haza, a gyermekeid anyja, a legjobb barátod, az unalmas élettársad, a haverod, akivel egy fárasztó nap után egy üveg sör mellett beszéled ki magadból a gondjaid.

Lennék a mindened. Hozzám tartozol, és én sem akarok másé lenni. Most kezdem érteni, miért mondtad mindig, hogy éljem az életem, de visszajössz hozzám. Már elszállt a rózsaszín köd, már teljes valójában látom ezt az életnek nevezett taposómalmot.

Ha őszinte akarok lenni, beleszoktam a hiányodba.

Már komfortos szinte ez a fájdalom, már megszokott ez az egyhangú semmi. Mert pontosan tudom, hogy akkor fogok újra igazán élni, amikor visszajössz végre, és onnantól se háború, se semmi más nem szakíthat el tőled. Addig pedig haladok a lassan kullogó autók között a boldog örökkévalóságunkig.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂