Akkor lehetsz vendég a lelkemben, ha nem törsz össze semmit!

Jártak már vendégségben nálad? Biztosan. De tudod, én most nem arra a vendégségre gondolok, amikor nagy vacsorát rendezve, finom borokat fogyasztva, egy nevetős társaság van az otthonodban.

Vagy éppen csak egyvalakivel időzöl, és teával, sütivel kínálod, mert pár halkan átbeszélgetett óra miatt látogatott meg. Jártak már vendégségben a lelkednél? Talán nem is hívtad magadhoz, csak hirtelen megjelent és kopogott, vagy éppen te is invitáltad, mert szeretted volna, hogy eltöltsetek egy kevés kis időt együtt. Amiről nem tudtad, hogy csak kevés lesz, vagy éppen sok, de esélyt akartál adni neki.

Talán jó társaság. Talán törődő ott, akkor. Talán őszintén lehet vele beszélgetni, ami már olyan nagyon ritka kincs ebben az életben. Az ilyen látogatókat először talán nem érdemes tovább engedni a belépőnél. Talán nem szabad őket az asztalhoz ültetni, nem szabad a szobába hívni. Az ilyen vendégekkel előbb csak ácsorogva szabad beszélgetni, óvatosan, megfontoltan.

Csendben egymás szemébe nézni, halkszavúan diskurálni, miután az ajtón belépve lehúzza cipőjével a mindennapok mocskát. Így talán még hiheted is, hogy tisztán szeretne feléd lépdelni, és a lelked nyikorgó, kissé megfáradt ajtaján keresztül betérni. Hozzád be. Beléd bújva. Ám a belsőd éhező asztalához és a lelked mélyebb helységeibe akkor sem szabad azonnal ajtót nyitnod.

Csak akkor, ha már biztosan tudod, hogy ő olyan vendég lesz, aki gyakran visszatér. És nem a sütiért, nem a kávé miatt, hanem érted. Mert érdekled, mert kíváncsi rád, mert talán olyan barátságot köthettek, amibe olykor-olykor belefér néhány szeretetteljes ölelés. Vagy akár még több is…

FORRÁS: UNSPLASH

De tudod, a vendégek is mind mást és mást akarnak. Van, aki hozni, adni és ajándékozni. Élményt, bölcs tanácsokat, jó érzést, ami átjárja az egész lényed, miután elment. Akikre jó visszagondolni még hetek múlva is. És vannak az aljasok, a hitványak, akik nem helyet keresnek benned, melletted, hanem szemtelenül csak kitépnek és elvisznek belőled egy darabot. Nem kérdezve, hogy adod-e, hogy akarod-e.

Megjelennek mézesmázosan bájcsevegve akár többször is, álarcot húzva, és már lopják, rabolják is a részeid, miket te naivan a kezükbe adsz megmutatni, hiszen miért feltételeznél rosszat? Miért lennél gyanakvó, hogy ő nem az az ember, akinek mutatja magát? Ők azok, akik lényed virágait letépik, feltúrják a szívedet, és betont köhögnek még oda is, ahol előtte még színes pompában úsztál.

Ők azok, akik a hazugság, a csalódás, a képmutatás kaktuszait ültetik, amik eleinte véresre szurkálnak, sebeket hagyva rajtad. Persze ők nem tudják, hogy ezek már heg nélkül gyógyulnak, mert annyi ilyen volt már. Annyi ilyen emberrel találkoztál már. És te már megtanultad, hogy felocsúdva úgy közlekedj a tüskék között, hogy azok többé ne bánthassanak.

Te már megtanultad, hogy elég türelemmel már a legádázabb, legveszélyesebb növény is virágba borul, amit úgy tudsz majd leszedni, hogy már nem fáj. Persze ezekre nézve még néha beléd hasít, hogy kidobnád az összeset, csak ne emlékeztessenek arra, aki ezeket hozta. Ám végül van, amelyiket a szíved ablakába teszed.

No, nem azért, hogy újra és újra rossz érzést keltsen benned, hanem azért, hogy emlékeztessen: többé ne engedj közel magadhoz túl gyorsan senkit, még akkor se, ha tiszta cipővel, szépen fésülve, illatosan közeledik. Mert bizony előfordulhat, hogy a valóság más. A valóság a kopár beton, és nem a fű, ami simogatja a lábad, és amibe jó belefeküdni. A valóság a borult ég, a szürkeség, és nem a tiszta égbolt, mit neked festettek.

És így húzunk kaktuszfalakat magunk, a lelkünk és a szívünk köré.

Így esünk végül a csapdájukba, így építünk egy megközelíthetetlen erődöt belőlük, amikből kívülről csak annyit látnak majd, hogy megközelíthetetlenné váltunk. De ez nekünk már nem okoz fájdalmat. Hiszen mi már nem „vendégektől” várjuk, hogy virágot hozzanak, hanem belülről látjuk a kaktuszok virágzását, amiket alkalomadtán arrébb is tehetünk, hogy hozzánk férjenek. De már csak akkor, ha mi azt úgy akarjuk. A váratlanoktól, a hívatlanoktól pedig csak védenek minket…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂