Egy szeretőnek vagyok a lánya, apám „elfelejtett” szólni, hogy házas

Solti Ádámék története sajnos nem egyedi. Eleinte nem érdekelt Ádám vallomása, hiszen emberből van és követhet el hibákat. Viszont amikor nyilatkozatot láttam a „szerető” édesanyától és Ádám édesapjától, rájöttem, hogy ez engem miért zavar nagyon. 

Senki nem ejt szót a két éves gyermekről, és kicsit örülök, hogy nem is tették ki a nyilvánosság elé. Miért zavart a történet? Mert én is hasonló körülmények között születtem. Annak a szeretőnek vagyok a lánya, akinek az apám „elfelejtette” mondani, hogy házasságban él, amiben már született egy lánya.

Ezt apám akkor úgy oldotta meg, hogy időnként jött, időnként fizette a gyerektartást, aztán egy szép napon disszidált. Nemcsak az országból, hanem az életünkből is. Aztán az élet másképp írta meg a forgatókönyvet. Megkerestem apámat, és hazajött Magyarországra látogatóba. Akire én emlékeztem, az nem az az ember volt, aki előttem állt csillogó szemekkel.

Gyakorlatilag kész nőként álltam vele szemben, semmit nem tudtam róla, és ő sem rólam. Aztán csengettek, ajtót nyitottam: velem szemben állt egy lány, aki az apját kereste. Arrébb álltam és vártam, mi következik. Apám meg teljes nyugalommal válaszolt a kérdésére:

– Apa, ő kicsoda?

– A húgod – majd rám nézett és a lányra mutatott. – Bemutatom neked a nővéred!

Sokkoló volt? Fel sem tudtam fogni a hallottakat! Láttam, hogy a lánynak is nagyon fájt, és bár illedelmesen bemutatkozott, én angolosan távoztam, mert nagyon kényelmetlenné vált a hangulat. A nővérem számára egyértelművé vált, hogy apának van egy olyan oldala, amiről eddig nem tudott, és nem ő az egyetlen lánya.

Nekem meg nagyon fájt, hogy egy féltestvérem is van, akiről senki nem mondott semmit. Mintha bűn lenne a létezésem, mintha meg sem kellett volna születnem… Pedig anyám mindig szerelemgyereknek hívott. Hazaérve anyukám – sosem fogom elfelejteni – májat akart felvágni, de óvatosságból megkértem, hogy tegye le a kést, mert kérdezni szeretnék tőle valamit. Letette a kést, és láthatta rajtam, hogy valami nincsen rendben.

– Te tudtad, hogy van egy nővérem apai oldalon? – kérdeztem egy szuszra.

– Mi?

– Ma találkoztam apámmal, és bemutatta nekem a nővéremet.

Szegény anyám állt döbbenten, és szóhoz sem jutott. Bementünk a nappaliba, ő rágyújtott és rám nézett. „Az a helyzet, hogy voltak pletykák… de nem, nem tudtam, hogy van egy nővéred!” Nagyon fájhatott neki, és aznap érezhetően nagyon csendes volt. Próbált kérdezni, hogy hány éves a nővérem, hogy hívják az édesanyját. De nem tudtam neki válaszolni a tényeken túl, hogy létezik, és hogy ezen már nem tudunk változtatni.

De én voltam a fattyú, a házasságon kívül született gyerek. Majd még az is kiderült, hogy anyámmal csalták meg a féltesóm anyukáját. Ez nehéz csomag lenne bárki számára. És akkor, ott egy kicsit megértettem, hogy az emberek miért bántak úgy anyámmal, ahogy. Akkoriban nem volt szokás házasságon kívül gyereket vállalni, merthogy ők igazán még össze sem költöztek.

10 évig kerülgettük egymást a nővéremmel, mire valaki felhívta a figyelmét arra: én nem tehetek arról, hogy apám tette, amit tett. Akkor ültünk le először erről az egészről beszélgetni és rendezni a kapcsolatunkat. Azóta is egymás életének a részei vagyunk, de ez nem a szüleinken múlt, hanem azon, hogy mi ketten túl tudtunk lépni a csalódáson.

Valahogy a matek sem jött ki igazán, mert mindenkit megkérdeztünk a történtekről, és a születések időpontja meg az elmondottak sehogy nem akartak stimmelni. Így kikövetkeztettük, hogy nagyjából mi történt, és próbáltunk nem haragudni senkire. Mert meg lehet bocsátani. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy az egyetlen, aki nem tehet a szülei döntéséről, az a gyermek.

Az is más, ha csak az egyik fél titkolózik, mintha ketten teszik ugyanazt. Egy gyereknek nem kell más, mint egy anyuka, apuka és/vagy egy biztonságos közeg, ahol önmaga lehet és azzá válhat, akivé szeretne. Nem bánthatják azért, mert a szülei vétkeztek!  Ádámnak kívánom, hogy részesüljön a feleségével is abban a csodában, amivel egy másik nő megajándékozta…

De sose felejtse el, hogy van valaki, aki félig ő!

Ezen már nem tud változtatni sem ő, sem más. Én felnőttem apa nélkül, nevelőapával. Volt egy példakép, akire felnézhettem, aki ott volt támaszomként. De örültem volna, ha apám jobban része lett volna az életemnek, mert akkor lennének közös képeink, emlékeink. Azzal, hogy ő ezekből kimaradt, talán nem én vesztettem a legtöbbet.

Nyitókép: Pexels