Az anyukám feltétel nélkül szeretett…de későn kaptam észbe!

Mindenki fél valamitől. Mindenki szorong valamitől. Van, aki látványosan és van, aki egészen jól tudja leplezni. A világ legnagyobb kliséje, de mégis igaz, hogy amitől igazán rettegünk az idővel bekövetkezik.

Minden erőmmel azon voltam, hogy feloldjam a lelkem mélyén dúló eszeveszett kétségbeesést. Hiszen felnőtt, sőt férjezett voltam. Önálló életem volt. Egészen szépen felfelé ívelő karrierrel. Huszonhét évesen akár büszke is lehettem volna magamra. Megvalósítottam mindazt, amiről nem egy tanár állította, hogy nekem nem fog menni. Soha nem értettem, hogy ha a diákokba nem önbizalmat, bátorságot, rendíthetetlen tudásvágyat akarnak csepegtetni, akkor vajon miért választották a tanári pályát? Nincs bennem harag. Csupán csak értetlenség. A pedagógusi pálya telis-tele van buktatókkal.

És azon a naplementés péntek estén, ahogy fáradtan elbaktattam a rendőrpalota monumentális épületegysége árnyékában – rádöbbentem, hogy az anyám az egyetlen, aki fáradhatatlanul támogatta a terveimet. Ha éppen „olimpikonnak” készültem, akkor kelt velem hajnalban. Ült mellettem matek leckét írni. Olvasta velem a kötelezőket.

Az anyukám mindent megadott a kislányának, amit csak tudott. És most mégis rácsaptam a telefont. Egyszerűen, mert elegem lett a „mindent is tudó” okoskodásából. Kamaszkoromtól kezdve semmi másra nem vágytam, mint hogy végre visszakapjam az anyámat. Azt a szeretetgombócot, aki nem akar folyton tőlem valamit. Azt a nőt, aki képes meghallgatni. Azt az anyát, akinek az ölebe hajthatom a fejem, és végre egy kicsit megpihenhetek.

A racionális oldalam mindent értett. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában voltam azzal is, hogy a világon a legjobban szeret. Csak, hogy nem vette figyelembe, hogy a gondoskodásáért cserébe mindent megvalósítottam, amit csak akart tőlem.

Kisiskolásként szavaló versenyt nyertem. Aztán kitűnő tanuló lettem. Évsportolója. Bejutottam a megye legjobb gimnáziumába. Másodikként. Ugyan azt mondta, hogy neki nem az számít, de éreztem, hogy azért ez is fontos volt.

A gimibe vért izzadtam. Látta a szenvedésemet, de nem tudott segíteni. Nem ért el hozzám a megnyugtató hangja. Valahogy a folyamatban elkapcsolódtunk egymástól. Sokszor azt éreztem, hogy a barátnőimet jobban kedveli, mint a tulajdon lányát. Meg azt is láttam, hogy megvan a maga baja a menopauzával. Habár nem választottam, de nem tehettem az ellen semmit, hogy negyven évesen szült.

Ezért aztán a tinikorom egybeesett az anyám „leáldozásával”. Ő maga mondta így. Ez ugye azt is jelentette, hogy mind a ketten hormongőzös állapotban lézengtünk. Kerestük a helyünket a megváltozott testünkben. Anyám egyre kevésbé érezte magát nőnek, a kislánya pedig egyre inkább szerette volna, ha kivirágozhat.

Anyám éppen búcsúzott a menstruációjától, amit állítása szerint sosem szeretett, amikor a kislánya éppen csak ismerkedett a női létet meghatározó ciklussal. A piros betűs napokkal, a fájdalommal és a megszorításokkal. Anyám gyűlölte a tampont. Ezért nekem se javasolta. Nem tiltotta, de nem is tekintette opciónak.

A gimi végére alig vártam, hogy végre egyetemre mehessek és elköltözhessek otthonról. Majdhogynem kicsináltuk egymást mire leérettségiztem. A diplomaosztómra már el sem jött. Sértett kisgyereket játszott. Gyűlöltem értem. Majd kiengesztelhettem egy két hetes dél-amerikai körúttal. Már pályakezdőként magasabb keresettel bírtam, mint anyám valaha. Mégis csak igaza lett, mert a tanulás kifizetődött. Ha anyagiakban mérjük, akkor mindenképpen. Csak azt kalkulálta el a drága jó anyukám, hogy az önként vállalt folytonos áldozat hozatala mellett – elfelejtett élni. Ez pedig azt vonta magával, hogy immáron tizenegyedik éve próbálom túlélni a halálának az évfordulóját.