Mikor lett minden nő nárcisztikus?

Az elmúlt hónapokban nagyjából csak olyan férfiakkal randiztam, akiknek az életét állításuk szerint egy nárcisztikus perszóna tette tönkre. És miközben hallgattam a dühös szólamaikat, azon kaptam magam, hogy már nem is tudok figyelni arra, amit mondanak, mert azon töprengek, hogy vajon mikor vált ez a szó ennyire elterjedtté? Sőt miért avanzsálódott minden második nő hirtelen klinikai esetté?

Konkrétan ott tartunk, hogy ezt a kifejezést úgy dobálják, mint régen a „tipikus szőkét”. Könnyedén, reflexből, gondolkodás nélkül, ráhúzva egy tudományosnak hangzó mázat, amitől az egész súlyosabbnak és hitelesebbnek tűnik.

A múltkori randim konkrétan lehozott az életről. A fickó két órán keresztül (egészen addig, amíg leértünk a tatai tóhoz) szidta, pocskondiázta, becsmérelte a „nárcisztikus” feleségét. Részletesen elmesélte, hogyan manipulálta őt, hogyan gázolt át rajta újra és újra, és hogy milyen húzásokkal próbálta ellene hangolni a gyerekeiket. Egy ponton már azt éreztem, hogy egy esettanulmány közepén ülök, nem egy romantikus(nak szánt) találkán. Aztán amikor végre elfogyott a levegője, rám nézett, és teljesen komolyan megkérdezte: „Megcsókolhatlak?”

Esküszöm, abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy feltépem a kocsiajtót, és elrepülök jó messzire a tó felett vadászó kócsagokkal együtt. 

Itt most nem az a kérdés, hogy léteznek-e nárcisztikus emberek. Persze hogy léteznek. A nárcisztikus személyiségzavar egy nagyon is valós jelenség. Ez nem vélemény, nem hangulat, nem egy rosszul sikerült szakítás utólagos narratívája. Ez egy komplex pszichológiai állapot, amit szakemberek diagnosztizálnak, nem pedig randipartnerek egy fröccs mellett.

Ennek ellenére ma ott tartunk, hogy ha egy nő határokat húz. Ha nem omlik össze, ha nem alkalmazkodik vég nélkül, ha nem kér bocsánatot azért, mert van véleménye és akarata, akkor nagyon gyorsan megkapja ezt a címkét. Mintha az önazonosság és az önérvényesítés gyanús lenne. Mintha egy nő csak addig lenne „rendben”, amíg kényelmes a másik félnek. 

A vonatkozó kutatások egyébként azt mutatják, hogy a nőknél a nárcizmus gyakran kevésbé látványos, kevésbé direkt formában jelenik meg, mint férfiaknál. Inkább finomabb kapcsolati dinamikákban, de ez nem azt jelenti, hogy minden bonyolult, nehéz vagy fájdalmas kapcsolat mögött személyiségzavar húzódik. Sokkal gyakrabban áll mögötte két ember, akik nem tudtak jól kapcsolódni egymáshoz.

Ezen a ponton kezdett igazán kényelmetlenné válni ez az egész.

Hiszen a „nárcisztikus ex” narratíva elképesztően praktikus: lezár, megmagyaráz, felment. Nem kell hozzá önvizsgálat, nincs szükség felelősségvállalásra, és azon sem kell elgondolkodni, hogy én mit rontottam el. Ha a másik „nárcisztikus”, akkor én automatikusan az áldozat vagyok. Tiszta képlet, egyszerű történet.

Csak közben veszítünk vele. Mi nők is, és a férfiak is. 

Elveszítjük a lehetőséget arra, hogy őszintén, nyíltan beszéljünk a kapcsolatainkról. Elkenjük a különbséget egy toxikus működés és egy valódi személyiségzavar között. És ami talán a legfontosabb: elkezdjük patologizálni azokat a nőket is, akik egyszerűen csak nem hajlandók alárendelődni.

Innen nézve simán előfordulhat, hogy az illető exében valójában nem voltak nárcisztikus vonások. Ahogyan az is megtörténhet, hogy egyszerűen csak nem tűrt tovább, és kilépett abból, ami számára rossz volt, de ezt a másik fél kontrollvesztésként élte meg. Igen, az is lehet, hogy tényleg megbántotta a párját, vagy eltávolodott tőle – de ez még mindig nem ugyanaz, mint egy diagnózis.

A címkézés és bélyegzés helyett talán érdemesebb lenne gondolkodni. Jobb lenne azt mondani, hogy „nem működött”, hogy „rosszul bántunk egymással”, hogy „nem voltunk kompatibilisek”, vagy akár azt is, hogy „nem voltam elég érett ehhez a kapcsolathoz”. Csak ezekben nincs meg az a fajta fölényes bizonyosság, amit a „nárcisztikus” szó ad.

Pont ezért ideje lenne végre elengedni ezt a kényelmes címkézést, mert amíg minden volt partnerünket diagnózisok mögé rejtünk, addig nemcsak őket egyszerűsítjük le, hanem magunkat is felmentjük minden valódi önvizsgálat alól.

Így esélyünk sem marad arra, hogy megértsük, mi történt valójában, vagy hogy legközelebb máshogy csináljuk. A „nárcisztikus” szó nem magyarázat, hanem kerülőút, ami ugyan pillanatnyi megkönnyebbülést ad, de hosszú távon konzerválja ugyanazokat a rossz mintákat. 

Nyilván kényelmetlenebb kimondani, hogy „elcsesztük”, de csakis az önismeretből születhet bármiféle változás. Mert amíg mindenki más a probléma, addig valójában semmi nem fog megoldódni. És talán itt kezdődne az érzelmi érettség: amikor nem címkézünk, hanem végre felelősséget vállalunk.