A férjemnek viszonya van – de úgy teszek, mintha nem tudnám!
Rengeteget dolgozom. Imádom a munkám. És a főnöknőm. Rendkívüli céltudatossága, végtelen energiája, állandó jókedve miatt igazi példa volt a számomra.
Ha nem lennénk szinte egykorúak, azt mondanám, valamiféle anyapótló, de mivel csak pár évvel idősebb nálam, így olyan, mint egy nővér, aki beragyogja a kishúga életét. Óvatosan terelget, minden titkom tudja, munka után sokat beszélgetünk a férjemről is. Bár egyedül él, mindig mond valami igazán megszívlelendőt, amit aztán örömmel hasznosítok a házasságomban.
Anyukám már régóta nincs, testvérem sosem volt, így tulajdonképpen mindent, ami addig hiányzott az életemből, tőle kaptam meg. Végtelenül hálás voltam érte, hogy annyi időt tölt velem. Általában beültünk még valahová munka után: egy kávé, egy süti, egy kis beszélgetés, és engem mintha kicseréltek volna. A férjem sokszor a tudomásomra hozta, lassan féltékeny lesz erre a csodanőre, olyan rajongással beszélek róla.
Ilyenkor általában jöttek a kérdések: „Drágám, biztos vagy benne, hogy egy ilyen nő nem azért él egyedül, mert leszbikus? Nem gondolod, hogy veled is azért tölt ennyi időt? És nem lehet, hogy egy kicsit te is szerelmes vagy belé?”
Arra gondoltam, a legjobb lenne összeismertetnem őket, így biztosan elszáll a férjem minden kétsége. Meglátja, hogy nem lehet őt nem szeretni, és teljesen felesleges vetélytársként tekinteni rá. Nincs nála önzetlenebb, kedvesebb teremtés. Arra gondoltam, tulajdonképpen az életem nagy csodája lehetne, ha ez a két ember jóban lenne egymással.
Valami mindig közbejött, de végül egy jó kis vasárnapi ebédre összehozhattam őket. Olyan izgalomban voltam, mint egy kamaszlány, amikor élete első szerelmét mutatja be otthon. Az különösen izgalmas volt, hogy hallomásból már szinte mindent tudtak egymásról, így ez nekem olyan volt, mint egy vizsga. Vajon amit én látok, érzek belőlük, amit én gondolok róluk, visszaigazolódik majd a másiktól is?
Emlékszem, még rémálmom is volt szombat éjjel. Mindketten rosszat mondtak a másikról, és én csak sírtam, sírtam, sírtam. Akkor vasárnap reggel rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi vagyok nélkülük. Ez a felismerés jeges marokként szorította a szívem, és még nagyobb tétet adott annak a vasárnapnak.
Nem kellett volna félnem, csodás volt minden. Olyanok voltunk hárman együtt, mint egy összeszokott család. Méterekkel a föld felett jártam, repültem a boldogságtól. Először szinte észre sem vettem, mégis valahogy megváltozott minden. Már nagyon kevésszer ültünk be valahová munka után. Amikor rákérdeztem, a főnöknőm azt mondta, nem akar kisajátítani.
És hogy az a vasárnapi ebéd ráébresztette arra: úgy kötődöm hozzá, mintha családtagok lennénk, és ez nem biztos, hogy jó. Hiszen neki épp azért nincs családja, mert mindig szabadon akar dönteni az életéről. Este alig vártam, hogy a férjem hazaérjen, zokogtam, és magam hibáztattam. Hogy ezek szerint túl sok vagyok, nem tudok normálisan viselkedni.
Ő átölelt, és próbált megnyugtatni, azt mondta, senkinek nem látunk bele igazán az életébe, nem ismerjük a valódi hiányait. Lehet, hogy a mi házasságunk egy olyan tükör volt neki, ami elgondolkodtatta a saját életéről. Elfogadtam a változást. Nem akartam hisztis, kapcsolatfüggő energiavámpír lenni. De nagyon szenvedtem. Hiányoztak a beszélgetéseink, a napközbeni pici megpihenések, a délutáni közös lazulások.
Munka után takarításba, főzésbe temettem a bánatom. Vártam a férjem esténként otthon. Neki egyre több munkája lett, egyre később jött haza, én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. Lassan minden megváltozott, mintha valami átok ült volna rajtam azóta a vasárnapi ebéd óta. Aztán kiderült, hogy egy nagyon is hétköznapi átokról van szó.
Keveset és rosszul alszom az utóbbi időben, így szokásommá vált, hogy éjjel kilopódzom a hálószobából, hogy ne zavarjam a forgolódásommal a férjem. Ilyenkor bekapcsolom a telefonom, felveszem a fülhallgatóm, és jópofa videókat nézek. Egy éjjel nem találtam a telefonom, és nem akartam zajongani. A férjemé ott volt előttem, a kódját ismertem, nem voltak egymás előtt titkaink, így teljes természetességgel kapcsoltam be a készülékét.
Bár soha ne tettem volna! Láttam, hogy az utolsó üzenete a főnöknőmtől jött. Nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, hiszen nyilván csak rólam lehetett szó. Aztán hirtelen a legvadabb, legelképzelhetetlenebb viszony bizonyítékát tartottam a kezemben. Azóta a vasárnap óta ezek szinte el sem szakadtak egymástól… Az első érzésem az volt, hogy bele fogok halni. A második és a sokadik is. De a reggel még mindig életben talált, és azóta hallgatok. Nem mondtam meg egyiküknek sem, hogy mindent tudok róluk.
Vera történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.
Nyitókép: Unsplash