A házasságot néha azzal tiszteled meg, ha elválsz

Nézem a párkapcsolati cikkek alatti hozzászólásokat, és rengeteg kiábrándult, megkeseredett embert látok. Olyanokat, akik az életet – vagy épp a másik nem képviselőit – szidják, amiért csalódásokat kellett elszenvedniük és nem találják a boldogságot.

Persze, érthető, ha az embert szomorúság keríti hatalmába egy-egy félresikerült kapcsolat után. Mindig frusztrációval jár, ha nem teljesülnek az álmaink, ha egy-egy pofon után más irányba kell elindulnunk, mint amit korábban terveztünk. Valahogy mintha mégis sokan elfeledkeznének róla, hogy születésünkkor egyikünknek sem ígérték oda az „ásó, kapa, nagyharangig” tartó boldogságot.

Nem, ez nem alap, és senki nem mondta, hogy nem kell majd küzdeni… Normális esetben az ember mégis úgy megy bele egy párkapcsolatba, hogy szeretné örök időkre letenni a voksát a másik mellett. Arra vágyik, hogy szeressen és viszontszeressék, és ebben az örök szövetségben élhesse le a mindennapjait.

Egyre többen értik azt is, hogy mindez nem megy magától – rengeteg energia, tudatosság, önelemzés, a másik felé tanúsított megértés, figyelmesség és kompromisszum az ára. És ha mindketten képesek erre, még akkor is lehetnek egy szerelemnek fájó, nehéz, vagy akár rossz időszakai.

Előfordul azonban, hogy minden odaadás, mély érzelem és válságkezelés ellenére is valami elvész. Mondjuk, mert az egyik fél folyamatosan egyedül pörgeti a mókuskereket és belefáradt, hogy kettejük helyett küzdjön. Vagy jön egy harmadik. Vagy egyszerűen csak ők ketten annyira eltérően változnak az évek során, hogy ez idővel megöli az érzelmeket. Ezernyi okot lehetne sorolni.

Egy azonban biztos: bármiért is történik mindez, a változások az életben legalább olyan elkerülhetetlenek, mint a halál. Semmire sincs életre szóló garancia – ha boldog szeretnél lenni, ez az első, amit érdemes tudomásul venni. Ezért aztán, ha mindent megtettél, ami az erődből tellett, és a kapcsolat mégsem működik, meg kell tanulnod tisztelettel elengedni a másikat. Mert nem jó beleragadni egy életre szóló, parttalan, csak keserűséget és kudarcokat hozó küzdelembe.

FORRÁS: PEXELS

Ilyenkor a továbblépéshez szükséges erőt – idővel derűt! – a hitelesség érzése adja meg. Az, hogy mindvégig meggyőződésed szerint cselekedtél. Amíg úgy gondoltad, érdemes küzdeni, addig megtetted – és amikor felismerted, hogy már nincs esély a javulásra, akkor is az érzéseid vezéreltek. Nem hitegetve, nem áltatva senkit: sem a párodat, sem a gyerekedet, sem a környezeted. És ami a legfőbb, önmagadat sem.

A házasság, a szerelem azonban mindennek ellenére csodaszép dolog, és ezen semmilyen rosszul sikerült kapcsolat, semmilyen csalódás nem változtathat. Az viszont tény, hogy a házasságot néha azzal tiszteled a legjobban, ha tudomásul veszed, hogy ennek itt most vége. Elváltok, és mindkettőtöknek megengeded, hogy valahol máshol, másképp boldogok legyetek.

De attól, hogy nem sikerült, nem érdemes gyűlöletbe, elzárkózásba, kapcsolatellenes hozzáállásba burkolózni.

A hosszútávfutó sem utálja meg az olimpiát, ha nem nyert érmet, hanem megpihen, átgondolja a történteket, elemzi az esetleges hibákat, majd újrakezdi a felkészülést. A boldogságnak egyetlen korláta lehet: a halál. Mindaddig rajtunk múlik, hogy mit kezdünk az életünkkel.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂