A mellrák a lelket is megcsonkítja, nemcsak a testet!

Szikrázó napsütésre ébredtem. Az élet szép – nyújtózkodtam kéjesen a takaró alatt. Aztán szinte berobbant a fejembe a felismerés, hogy mindjárt indulnom kell az orvoshoz és ki tudja, mit fog mondani.

A csomó a mellemben most mintha külön életet élt volna, gonosz üzeneteket küldött felém: „Na, élvezd csak a napsütést, amíg lehet, úgysem sokáig fogod.” Pánikban kapkodtam, a lábaim pedig mintha megmakacsolták volna magukat – mindent bevetettek, hogy úgy érezzem, nem fogok tudni elindulni. Próbáltam lassan lélegezni, legyűrni a pánikot, visszajönni az életbe, de a félelem erősebb volt nálam.

Mintha csak azt mondta volna: hiába küzdesz, én jobban ismerlek téged, mint te magad. Egyébként is jobb, ha megszokod, hogy most már veled maradok… Így indult az a nap, amikor visszavonhatatlanul feljegyeztek egy listára. Egy listára, amin azoknak az embereknek a neve szerepel, akik azt az ítéletet kapták, hogy mostantól semmi nem lesz úgy, mint eddig. Jelentsen ez bármit is.

Mellrákom van – jelentettem be a családomnak és a barátaimnak a 42 éves születésnapomra szervezett bulin.

Addigra már mindent tudtam az állapotomról. Arról, hogy több góc is van a mellemben, hogy valószínűleg drasztikus beavatkozásra lesz szükség. És hogy azt érzem, meg fogok halni és semminek semmi értelme… Kitágult szemekkel néztek rám és mindannyian sírtunk, amikor mindent elmeséltem. Nekem kicsit könnyebb lett, ők szegények felkerültek arra a listára, amin ez állt: a rokonod, barátod rákos, így mostantól semmi nem lesz úgy, mint eddig. Jelentsen ez bármit is.

Emlékszem a következő hetekre. Miközben én jártam a saját gyötrelmes utam, az engem körülvevő világ két részre oszlott. Voltak, akik elkülönültek tőlem, mintha leprás lennék, attól a pillanattól kezdve, hogy megtudták a betegségemet. Nem bántottam őket emiatt. Láttam, hogy nem tudnak mit mondani, nem érzik magukban az erőt, félnek a válaszomtól, ha megkérdezik, hogy vagyok. Elvoltak a saját gondjaikkal, amihez nem akartak még pakolni valamit – vagy épp az örömeikkel, amelyeket féltve őriztek. Megértettem.

És volt a világ másik része, amely segíteni akart mindenáron. Így aztán megtudtam, hogy nem szabad ennem szinte semmit, mert a teljes méregtelenítés segíthet csak. Hogy nagyon sokat kell ennem, mert a testemnek erőre van szüksége a harchoz. Hogy nem szabad engedni a sugárkezelést. És azt is, hogy bárki bármit mond, a sugárkezelés megmentheti az életemet. Hogy mindez azért van, mert sokat csalódtam a férfiakban és így a nőiségem megbetegedett. Még azt is, hogy ennek semmi köze a lelkemhez, be ne dőljek a sok ostobaságnak.

Több száz jó tanács, vélemény, biztos módszer vett körül. Mindeközben ott álltam a megcsonkított testemmel, amelyre nem tudtam másképpen gondolni, csak úgy, hogy az ellenségem lett. És a hülye parókáimmal a fejemen – mint valami átkozott bohóc -, hallgattam a közönségemet. Közben pedig tudtam, hogy ez a közönség majd feláll és hazamegy, a bohóc viszont nem tud kijönni a szerepéből…

Kegyetlen időszak volt. Két meghatározó emberrel tudtam végigcsinálni. Az egyik az orvosom. Emlékszem, amikor egy kirohanásomkor a szemembe nézett és azt mondta:

Nézze, megértem. Azt is elfogadom, ha nem bízik bennem. De azt tudnia kell, valaki mellett le kell tennie a voksát, valakivel együtt kell mennie az úton. Ha ez nem én vagyok, akkor keressen mást. De ettől a pillanattól kezdve az egész életét, a testét, a lelkét, mindent valahogy egységben kell látnia és gyógyítania kell önmagát. Megtalálni az egészséges részét, aki együttműködik és képes arra, hogy átvegye az irányítást. Ez egy mély bizalom az élethez. Ami lehet, hogy azzal kezdődik, hogy maradéktalanul bízik az orvosában is.

A másik csodaemberem az anyukám volt. Hetvenen felül, egy nehéz élet árnyékából nézett rá az én félelmeimre, a haragomra. A kétségbeesésemre, a kiabálásaimra, az időnként mindent elborító könnyeimre. Látta az önmarcangolásom, ahogyan tépem fel a sebeimet, amikről nem is tudtam, hogy vannak. De most mindegyiknek arca és hangja lett. És mindegyiket felelőssé tudtam tenni azért, hogy a rák megette a mellem, és ezzel elvitt mindent, amiért érdemes lehet élni.

Valahogy úgy volt mellettem, olyan csendesen és annyi szeretettel irántam és megdöbbentő módon az élet iránt, hogy lassan én is lecsendesedtem. Egyszer csak egészen pontosan és világosan megláttam magam. Akkor még nem tudtam, hogy mit értettem meg, de azt éreztem: haladok, és talán ez már a gyógyulás. Ennek öt éve. Ma sem merek még nagy szavakat használni, de itt vagyok. Új listára tettem magam. Ma reggel szikrázó napsütésre ébredtem. És jóban vagyok a nappal.

Rita történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu  hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu

Nyitókép: Unsplash