Amikor az érintéseink beszélnek a szavaink helyett…

Hol vagy? Látlak, és érezlek. Beszélsz hozzám. Hol szavakban, hol írásban. Régóta. A lelkeink szinte kapcsolódnak egymáshoz. Álmomban érzem az álmaid, ébren érzem a gondolataid. Mintha a fejedbe látnék. 

Elküldesz, és én nem értem, miért. Beletörődök, majd könyörögsz, hogy nem úgy értetted. Mondd, hogy lehet így elbeszélni egymás mellett két embernek, csak a nyelvi különbségek miatt? Mindig az érzésekben hittem. Mindig a szívben. A lélekben, az ölelésekben, a csókokban.

De közénk valahogy mindig beékelődik a magyar-orosz határ. A nyelvek különbsége. A félreértések sokasága, amit egyikünk sem akar, mégis mindig itt kötünk ki. Sokféle akadállyal néztem már szembe az évek alatt, de amit te adsz, amit az élet ad kettőnknek, az egy vadonatúj dolog, egy vadonatúj akadály.

De mindenképp át akarom hidalni. És itt szembesültem azzal, hogy tényleg van az a helyzet, amikor egyedül kevés vagy… Hiába mondod el, mit akarsz, képtelen vagy jól kifejezni – vagy ha mégis megy, én értelek félre.

Ez már az ezredik nekifutás. Az ezredik “nem érdekelsz”, az ezredik “hagyjuk egymást békén”. És az ezeregyedik “látni akarlak”, az ezeregyedik “hiányzol” és “feladom az életem érted, csak próbáljuk meg újra”. És most itt toporgunk mindketten a valóság kapujában. Amitől annyira féltél ezidáig. Talán most is félsz.

FORRÁS: UNSPLASH

Én pedig minden erőmmel próbálom magam meggyőzni arról, hogy erős vagyok, és az eddigi sértelmeimtől nagyobb sebeket már nem okozhat egy ártatlan találka. De már most is túlontúl fontos vagy. Éppúgy, ahogy én neked. Legalább annyira vagyok biztos a dolgok happy endjében, mint amennyire félek az elutasítástól. Ez az ambivalencia gyilkolja a lelkem.

Közben próbálom magam megnyugtatni, mert valójában nem veszítheted el azt, ami nincs. Mégis félek. Mert annyi rosszat kaptam. Mert annyi éven át kaptam, hogy semmi vagyok, hogy mindenki jobb, hogy bármit teszek, nem leszek elég. És ezt te nem tudod. Nem is akarom, hogy tudd.

Szeretném megerősíteni magam. Csak most eszmélek rá erre, pár órával azelőtt, hogy végre látlak. Te nyugtatsz, hogy minden rendben lesz. Nem lesz baj, miután találkozunk. Mintha azt mondanád: nem veszítelek el úgy, hogy meg sem kaptalak. Vagy megint csak én gondolom túl ezt a történetet? Ha nem lehetsz teljes valóddal az enyém, miért kapunk ennyi próbát?

Miért nem tudunk egymástól elszakadni? 

Én elengedtelek. Komolyan. Teljes szívből. Elhittem, hogy nem kellek, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy változtass miattam a terveiden. Aztán mégis visszajöttél. Nem tudom, milyen harcokat vívtál önmagaddal, de azt tudom, én mennyit harcoltam, és mennyire más jellegű küzdelmeket adott nekem az élet.

Mostanra megtanultam, mi számít. És ahogy lecsengett minden korábbi fájdalom bennem, ahogy végre kezdtem megbékélni, te jöttél. Újra. Most itt vagyunk teljes valónkban mindketten, és talán nem véletlenül kellettek ezek a próbatételek. Félek, ugyanakkor iszonyatosan várom, mi fog történni.

Várom, hogy lássalak, legalább egyszer az életben. Hogy tudjam, érezzem: érdemes volt-e? Hogy akarsz-e? És hogy eléggé akarlak-e én is téged? Hogy az eddigi álmaink után tudunk-e egy új, közös életet álmodni? Lesz-e türelmünk kivárni a nyelvi nehézségek rendeződését?

Kemény időszak áll mögöttem. Nem sokat tanultam, csak egyetlen dolgot: szeretni, mindenekfelett. Még inkább, mint ezelőtt tettem. És tudod mit? Nem félek. Itt vagyok. Teljes valómban, meztelen lélekkel. Ijesztő, ugye? Tudom. De ha az az ember vagy, akinek mutatod magad, nem meghátrálni fogsz, hanem boldogan a karjaidba zársz majd.

Nyitókép: Unsplash