Anyám megkeserítette a gyerekkorom, de idős korában segítenem kéne?

Anett csak hosszas csend után képes megszólalni, pedig előre megbeszéltük az interjút. Hiába készült fel lélekben, hogy szavakba foglalja a gyerekkori emlékeit – láthatóan még a lélegzet is beléfagyott.

Már-már úgy tűnik, nem lesz semmi a beszélgetésünkből, de aztán lassan kiszakadnak belőle szavak, emlékfoszlányok. Aztán a töredékek szívfacsaró beszámolóvá állnak össze.

Abban a tudatban nőttem fel, hogy kártékony vagyok.

 

Bosszantó kolonc, aki folyamatosan terhére van a környezetének. Hálával tartozom, hogy ehetek, ihatok, ruháznak. ’Nem tudom, miért nem doblak ki az utcára’ – mondogatta anyám. Sokáig elhittem, hogy bármikor ott hagyhat az út szélén. Az volt az egyik nagy félelmem, hogy egy nap nem mehetek vele haza.

Sosem vert meg. Nem lökdösött, nem beszélt csúnyán

 

De azt hiszem, születésemtől fogva utált. Apámra emlékeztethettem, aki elhagyta. Felnőttként már azt gondolom, legjobban az életre haragudott és magára. De ezzel nem tudott mit kezdeni, így rajtam vezette le a dühét. Kicsi voltam, tehetetlen, minden rajtam csattant. Ő pedig valahogy rászokott, hogy így megkönnyebbül.

A „szerencsétlen”, „hasznavehetetlen” jelzőket mindennap megkaptam. A „képtelen vagy rá” kijelentés is gyakran kijárt. Olyan volt, mint egy önbeteljesítő jóslat: minél többször hallottam, annál kétbalkezesebb lettem. Tízévesen visszatérő rémálmom volt, hogy meg kell csinálnom valamit anyám előtt, és nem megy. Hiába akarom görcsösen, minden kiesik a kezemből, mindent elszúrok, elrontok, akárcsak a valóságban.

Ilyenkor sírva és izzadtan ébredtem.

Kettessel-hármassal végeztem el az általánost. Anyám varrónőnek íratott, de közölte: előre sajnálja a leendő főnökeimet, mert sok bajuk lesz velem. Nincs szépérzékem, a munkám ronda, hanyag. Ha szerencsém van, talán megtűrnek valahol éhbérért. Szedjem össze magam, mert nem fog eltartani. Ha nem lennék ronda, legalább férjet találhatnék, de ezzel a külsővel az sem fog menni…

Hittem neki. Ha tükörbe néztem, egy béna, csúnya lány nézett vissza rám, akinek a legnagyobb vágya az volt, hogy láthatatlan legyen. Ne legyen senkinek útban, észre se vegyék. A szakmunkásképzőben utolsó évben aztán új osztályfőnököt kaptunk. Egy kedves, ötven körüli nőt, aki szívvel-lélekkel szerette a tanítványait. Felfigyelt rám, és beszélgetni kezdett velem. Egyszer, kétszer, sokszor.

Hosszú időbe telt, míg kezdtem felengedni

 

Nehéz volt elhinni, hogy őszintén érdeklek valakit… Ő, Kati néni lett az igazi anyám. Végtelen türelemmel bontogatta le rólam a zárkózottság és félénkség különböző rétegeit. Nagy kitartással bizonygatta az erősségeimet: hogy kreatív vagyok. Jó érzékem van a rajzhoz, technikához, ne hagyjam ezeket veszni.

Biztatott, hogy a szakma után ne álljak meg a tanulással. Kezdjek dolgozni, és munka mellett szerezzek érettségit. Hittem is, nem is, hogy érdemes belefognom. Anyámtól folyamatosan megkaptam, hogy „Biztosan leszbi az öreg csaj.” Vagy csak az igazgatónál akar bevágódni azzal, hogy felkarol az osztályból egy „nyomit”.

Egy nap úgy éreztem, nem bírom tovább

 

Vagy elmegyek, vagy örökre elhiszem, hogy tényleg nem érek semmit – úgy pedig nem akarok élni… Zokogva hívtam fel Kati nénit. Azt mondta, költözzek hozzájuk, amíg nem lesz annyi jövedelmem, hogy albérletre telik. Két évig laktam náluk. A férjével élt, szívesen fogadtak. Ekkor tudtam meg, milyen az igazi szeretet.

Felismertem az értékeimet, mert megláttatták velem. Munka mellett levelezőn belefogtam a középiskolába, és egy vizsgán megismerkedtem a férjemmel. Az életem innentől sikersztori. Vállalkozásom van, gyerekszobákba festek falirajzokat, mesefigurákat. Egy mesekönyvben is jelentek meg illusztrációim. Született egy kislányunk is, akit mindennél jobban imádok. És még sosem mondtam neki, hogy „Te erre nem vagy képes.”

Már nem is foglalkoznék a múlttal, de pár hete becsengetett anyám az ajtón. Több mint egy évtizedig nem hallottam felőle. Nem keresett, nem kerestem. Most megjelent: leszázalékolták, beteg, a házát elárverezték az adósságok miatt. Segítsek – kérte. Azóta nem alszom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Igaz, hogy ő szült a világra, de ezen kívül csak bántást kaptam tőle. Tartozom én bármivel is ennek az asszonynak?”

Nyitókép: Unsplash