Azt a magzatot is gyászolod, akit önként vetettél el…

Az a bizonyos múlt, az bizony kísért. Mindenkit, de legfőképp azt, aki váltig tagadja. Mi farkasszemet néztünk vele, hogy békére leljünk, és azt hiszem, megtaláltuk: saját magunkban és őbenne. Sok évvel azután, hogy először szülők lehettünk volna – mással.

Mindketten kerültünk olyan élethelyzetbe még a nagykomolyan „felnőttet játszás” előtti időkben, amely olyan döntést kívánt tőlünk, amihez nem voltunk elég érettek. Bár ha jól belegondolok, egyetlen kiforrott személyiség sem rendelkezik azzal a bölcsességgel, ami ehhez kell. Hogy ítéletet mondjon egy életkezdemény felett. Igazságosat. Véglegest.

Vádolhattuk volna magunkat, de nem tettük, és nem tesszük ma sem. Önfelmentés? Önvédelem inkább. Mi voltunk a 2 százalék, vagy másfél, vagy akármennyi, akiknél csődöt mondott a tudomány és felülkerekedett a biológia. Hitetlenkedés, majd pánik, végül az egyetlen racionális megoldás – visszatekintve csupán ennyi volt.

Csakhogy itt lelkek, jövőképek, súlyos kételyek csatároztak egymással, miközben az idő egyre szorosabbra húzta a hurkot. Aztán lassan feledésbe merültek ezek a történetek, hiszen nem volt más választásuk. Ha tápláljuk őket az emlékezéssel, élve eltemetnek minket. Az a csöppség is szivárványbaba, aki két olyan pici után jön, akik nem önként sétáltak át a túlvilágra, hanem mi segítettük át őket?

A férjemnek és nekem is volt ilyen. Máskor, másvalakivel, de ugyanazt éltük át. Mindkettőnknek lett egy őrangyala odafönn. És ez, bármennyire is furcsának tűnhet így kimondva, plusz egy láthatatlan fonál, ami összeköt minket. Nem pedig egy titok, ami szétválasztana, ha lelepleződne. Idejekorán beavattuk a másikat, ezzel teremtve meg a békénket.

Autóztunk hazafelé egy tavaszi koraestén. A szülővárosunkban, ahol annyi évvel ezelőtt szerelmesek voltunk annyi mindenkibe, hogy aztán rájöjjünk: olyan, hogy szerelem, igazából csak egy van. Randevúról jöttünk, a minimanónk a nagyszüleinél huncutkodott éppen. Elmélkedtünk sorson, véletlenen, nagy találkozásokon, amikor a férjem a távolba révedve azt mondta: talán mindkét angyalka leszületett hozzánk, egyszerre, és ettől olyan különleges a gyermekünk.

Eddig is tudtam, hogy mély érzésű férfi, de a mai napig meg tud lepni a gondolatainak sokszínűségével.

Azt válaszoltam, ami a meggyőződésem: hogy ha hiszünk benne, akkor így van. Akkor tényleg felhőkön lábat lógatva várnak, amíg eljön az ő idejük. És itt nem számít az igazság, mert ez nagyobb misztérium, mintsem azt képesek vagyunk felfogni. Megszorítottuk egymás kezét, visszanyeltünk egy könnycseppet, és hálát adtunk. Hát így születnek a családi legendák.

Rozina történetét Mórocz-Laczó Adrienn írta le.

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu

Nyitókép: Unsplash