Bánom, hogy míg az enyém voltál, nem becsültelek eléggé…

2022-12-13 Juhász Béla Esszencia

„Szeretlek, de nem bírom tovább, ami köztünk van!” – mondtad, miközben zokogtál. Azt hittem, megint hisztizel, fel se fogtam, hogy az utolsó szavaidat hallom. A könnyeid a kezemre folytak, szinte égették a bőröm.

Annyira groteszk volt az egész, hogy legszívesebb elrohantam volna, ha nem a lakásomban vagyunk. Annyira dühös voltam, hogy nem viszonoztam a csókodat, amit búcsúzóul adtál. Hosszú volt, forró és fájdalommal teli.

Azzal nyugtattam magam, hogy te léptél ki az ajtón, nem alázkodom meg. Persze ezt sose vártad tőlem. Mindössze annyit kértél, próbáljam meg komolyabban venni az életet. Ne vegyek mindent természetesnek és jobban figyeljek kettőnkre, mert komolyak a terveid velem. Bezzeg én arrogánsan legyintettem egy epés megjegyzés kíséretében. És fel se tűnt, hogy belegázolok az álmaidba, s a szavakkal egyre mélyebb sebeket ejtek a lelkeden.

A magányos estéken éreztem, mennyire is hiányzol.

Milyen üres az ágyam, ha egyedül fekszem benne. Nem, nem azért, mert a vágyaimat nem volt kivel megélnem. A lényed hiányzott, a nevetésed, a reggeli ébredéstől elcsigázott tekinteted, amikor igyekezted kitalálni, hogy melyik bolygón is vagy. A fáradt, mégis kedvességet sugárzó szemeid, amiből mindig ugyanaz a kérdő mondat csillogott felém: „Főztél kávét?” Elképesztő, hogy mennyire fontossá és élessé tudnak válni a jelentéktelennek tűnő apró mozzanatok, ha már nem élhetjük át őket többé.

Hiába próbáltam továbblépni.

Azok a lányok jöttek be, akik hasonlítanak rád, de mindig leblokkoltam, amikor velük tölthettem volna az éjszakát. Tudat alatt is téged kerestelek, de egyikük sem te voltál, s nem akartam egy „klónoddal” tölteni az időt. Megpróbáltalak elfelejteni, de esélyem se volt rá. Tagadtam, hogy hiányzol – a világ és a család előtt. De magamnak be kellett vallanom, hogy képtelen vagyok kitörölni téged az életemből. Sose éreztem még csak hasonlót sem korábban.

Forrás: Unsplash

Hetekkel később néztem meg a profilodat… nem kellett volna.

Arcul csapott a jéghideg valóság, hogy továbbléptél. Azt hittem, megnyílik alattam a padló és meg sem állok a pokol kapujáig – mert az várt rám. Egy láthatatlan kéz ragadott torkon és szorított, pillanatnyi lélegzetvételt sem engedve. Talán az elmúlás lehet ilyen… De ez nem hozott megkönnyebbülést, csak gyötrelmet, aminek minden keserű cseppjét megérdemeltem, azért, ahogy veled bántam. Megértettem, miért fáj ennyire: mert te vagy az a nő, akit mindig is kerestem, de nem becsültem eléggé.

Töröltem a számodat a telefonomból, mintha nem tudtam volna oda-vissza fejből. Annyiszor írtam be, mégis megremegett a kezem a hívás gomb felett. Ugyan mit mondhattam volna, hogy visszakapjalak? A magány elől a munkába menekültem. Hiába lettem sikeres, minden üres volt. Sokan jegyezték meg, hogy előnyömre változtam, csendesebb, segítőkészebb lettem. Kedves tőlük, de ezt az árat senki se fizette volna meg szívesen semmiféle pozitív fejlődésért.

Utálok az irodában ülni, de a papírmunka nem várhat. Egyik telefon követi a másikat, automatikusan szólalok meg minden híváskor. Akkor is, amikor te keresel. Ezer közül is felismerem a hangod. Fogalmam sincs, mit mondjak neked. Itt az esély, amit titkon reméltem annyi éjszakán át, mégis elnémulok. Pedig mondanom kell valamit, ha mást nem, egy tisztességes búcsút, mert ennyit megérdemlünk.

Ezernyi érzés kavarog bennem, de képtelen vagyok egy szót is kinyögni. Végül csak erőt veszek magamon és mindent elmondok. Elismerem a hibákat, és hogy mindent másképp tennék, ha újra a karjaimba tarthatlak. Némán telnek a másodpercek, ítéletre várok.

Bármi is lesz, elfogadom.

„Tudod, hiányzol, de annál jobban semmi sem fáj, ha az bánt, akit a legjobban szeretsz” – fájóan ütnek a kedvesen kimondott szavak. Nincs jogom reménykedni, mégis találkozóra hívsz. Bizalommal telve teszem le a telefont. Tisztában vagyok vele, hogy kaptam egy második esélyt, amit nem tékozolhatok el. Ezt most jól fogom csinálni. Kettőnkért.

Nyitókép: Unsplash