Te teszel a boldogságodért, vagy csak vársz?

Percek óta csak ülök elkényelmesedve az autóban, és egy apró, domb mögötti parkolóból nézem a néhol vánszorgó, máskor az utat tempósan szelő autók fényét, a távoli házakat, az ablakokban pislákoló fényeket. Nézem, ahogy a nagy szürke tömböket a villanyokat kapcsolgató idegenek megtöltik élettel.

Belegondolok, vajon mi zajlik a falak között. Szinte látom magam előtt az itt-ott, sarokban reszkető családi életeket, az egyedülállók reszkető magányát, a fiatalok dackorszakától kezdve a műszakolásból hulla fáradtan hazaesőket, akiket sokszor senki nem vár. Nincs, aki egy jó szót szólna hozzá, nincs, aki segítené nehezebb napjain. Csak van. Csak robotol. Csak túlél. 

Jól ismerem ezt a környéket. Nem az otthonom, ugyanakkor mégis, mintha az otthonom lenne. De az emberek mindenhol ugyanazok. A sorsok mindenhol ugyanazok, csak az élet más-más bőrbe bújtatja őket. Szeretném valóban látni, szemtől szembe, hogy mi történik ott, az aprócskának tűnő ablakok mögött.

Mi lehet az ablakok mögött?

 

Szeretnék valódi, boldog családokat látni, és azt is szeretném látni, hogy ahol rosszul mennek a dolgok, ott valójában mi a baj. Szeretném látni a tinilányokat, mikor esténként az ágyon hasonfekve, elnyújtózva, szívdobogva, gyomrukban pillangókat érezve írogatják a szerelmes üzeneteiket. Életük első randijára készülve, gyomor összeszorulva fekszenek, és már aludni sem tudnak az izgalomtól. Szeretném látni azokat, akik éjt nappallá téve lázasan tanulnak. Nem feltétlen azért, mert szülői nyomás nehezedik rájuk, hanem mert értik, hogy sokszor igenis ezen múlik a jövő. Szeretném látni az idős néniket és bácsikat, akik örülnek annak, hogy egy újabb nap adatott, ami a végéhez közeledik, és miután békésen elfogyasztották szerény vacsorájukat, beülnek a tévé elé, és talán néha elszunyókálnak a kopott, régi fotelban.

Talán nem is vágynak túl sokszor ilyesfajta kikapcsolódásra, de így, bezárva, család és törődés nélkül ez jutott – és ők beletörődtek. Talán vannak köztük, akik önfeledten teáznak a szomszédban, és beszélgetnek szép múltról, keserű jelenről, vagy épp nehéz sorsról és boldog nyugdíjas évekről, de biztos ott húzódik mögöttük a másik réteg. A másik véglet, akik magukra maradva, magányosan ülnek behúzódva a szobájukba. Csak azért lesik már üveges tekintettel a tévét, hallgatják a régi, kopott, recsegő rádiót, hogy eltereljék a gondolataikat arról, hogy bizony magukra maradtak vénségükre. Hogy talán ennyi az élet. Mert mindannyiunknál benne van a pakliban, hogy talán egyszer, ahogy elrohannak az évek a fejünk felett, majd ott találjuk mi is magunkat a saját magányunkkal összezárva. Meg kell tanulnunk mindenre felkészülni.

Velem semmi rossz nem történhet

 

Az embernek van egy olyan furcsa szokása, hogy hajlamos azt hinni a szokatlan, rossz dolgokról, hogy márpedig vele ilyen úgysem történhet meg. Ezzel nyugtatva magát, menekülve az esetleges szomorú jövőkép elől. Miközben szinte nap mint nap találjuk szemben magunkat fiatalok értelmetlen, semmiből jövő halálával. Vagy fiatal, boldognak tűnő családok hirtelennek tűnő széthullásával és sok, semmit nem értő, sokszor mindent megsínylő gyermekekkel, akik ide-oda hánykolódnak a szülők között – jobb esetben.

Dehát a boldogság is relatív, nem? Ami nekem jó, az a másikat nem érdekli, amiért más megadna mindent, az számomra jelentéktelen. Mégis épp ettől csodaszép minden, hogy képesek vagyunk úgy egyformák lenni, hogy valójában teljesen különbözünk.

Kinek mi a boldogság?

 

Egyáltalán, mi a boldogság? Nekem például ez a néhány csendes perc a város zaja között meghúzódva, csendesen. Elmélkedve, magányosan, de boldogan. Megnyugtat látni az életet. Megnyugtat a zaj csendje, a csend ereje. Hogy a szeretet és szeretetlenség valójában testvérek. Hogy a rendezettnek tűnő életekbe sokszor egy hatalmas káosz hoz épp valódi rendet. Hogy bármennyire rohanunk, bármennyire nem értünk sokszor semmit, végül mindig mindenből kerek egész lesz. Minden teljesen világossá válik, sokszor olyan dolgok is, amelyekre hosszú időkön át nem találtunk magyarázatot.

Tud-e boldog lenni az, aki szegény? És tud-e boldog lenni az, aki gazdag? Vagy épp a szegény az igazán boldog, aki bár nem tud minőségi ételeket varázsolni az asztalra vacsora gyanánt a gyerekeknek, ők boldogan, a többnapos kenyeret pirítva, zsírral kenve, magukat összemaszatolva mégis boldogok.

Talán az anyagi nélkülözést a lelki nélkülözés felülírja sokszor. És bár eljönne egyszer az idő, mikor nem kéne az embereknek rettegni, forintokat számolgatni hó vége közeledtével, és azon gondolkodni, hogy: istenem, mi lesz? Hogy fizetem majd ki, amit kell? Hogy teremtek ételt az asztalra? Hogy élem túl a holnapot? Meddig lesz egyáltalán munkám?

Igen, a boldogság relatív. Nagyon is. De mindannyiunknak jár! Sokszor nehéz felismerni, hogy még a rossz dolgokban is jó rejti el magát. Hogy tanulni vagyunk itt egymástól, de elsősorban önmagunktól. Hogy építkeznünk kell a fájdalmakból, és nem hagyni legyőzni magunkat a hétköznapi taposómalomban. Hogy ideje megtanulni örülni. Mindennek. A másik sikerének, az apró dolgoknak, amiket annyira természetesnek veszünk, pedig korántsem azok. A fedélnek a fejünk fölött, az ételnek, ami az asztalra kerül, a reggeli ébredéseknek, az új esélyeknek. Még a fájdalomnak is, mert idővel ez is előre visz majd.

Ezen a világon semmi nem természetes, sokszor mégis annak vesszük. Talán itt az ideje hálásnak lenni, és ha ezt megtanuljuk tiszta szívből átérezni, biztos, hogy egy sokkal szebb, élhetőbb világot kapunk. Egy élhetőbb világot, ahol már nem lesz semmi magától értetődő, csak talán éppen az, hogy tudjunk boldognak lenni azzal, amink van.

Nyitókép: Mindjourney