Csak magadra számíthatsz a világban, vagy van kiért élned?

Mondd, vajon ha olyan igazi nagy problémám lesz, észre fogod venni? Vagy úgy leszel vele te is, mint mások, hogy a fejed elfordítva legyintesz, hogy ez semmiség? Vajon ha elveszettnek érzem magam és minden összeomlik, nem lesz erőm szólni róla, fel fog tűnni, hogy valami nincs rendben? 

Meg fogod látni a szememben azt, ami a tiédben is ott lapul, mélyen? Érteni fogod a kétségbeesésemet? Mondd, ott leszel?

Ott leszel anélkül, hogy hívnálak? Nem fogok kérni semmit, megígérem. Csak azt, hogy legyél. Csak a tudat kell majd, hogy vagy. Hogyha ez az életnek nevezett dolog hatalmas, erős falakból épült monstrumként készül rám omlani, ott leszel majd, vagy elmenekülsz mellőlem?

Ott leszel, amikor sok álmatlan éjszaka után már ezredszer riadok fel? Lesz majd idő, hogy megérted, nem azért nem szóltam, hogy fáj, amit teszel, mert nem fájt? Hanem mert belefáradtam, belefásultam. Mert összetörve éreztem magam hirtelen, amikor ezredjére ismertem fel, hogy valójában nem ugyanazt jelentjük egymásnak. Az évek során valami elkopott, és amikor azt hittem, hogy jönni fogsz, már nem jöttél. Minden csak ígéret volt, és én elhittem. Jólesett magam áltatni, tudod? Hogy számítok valakinek.

Sajnáltatnám magam? Nem erről van szó. Egyszerűen arról, hogy valahogy itt már senkinek senki nem jelent semmit. Szinte mindenkit csak az önös érdek hajt. Persze, nincs baj az egészséges egóval, de mégis, miféle emberi kapcsolatok ezek? Ahol a mézes-mázos szavak mögött nem bújik meg más, csak a hazugság és a mismásolás. Hogy jó, majd, még ráér, nem olyan fontos, van elég gondom…

Forrás: Unsplash

Mondd, csak én működök úgy, hogy kisebbnek érzem a saját gondom, ha a tiéden enyhíthetek? Csak engem érdekel őszintén, hogy veled mi van? Csak én aggódom azon, hogy vajon hogy fogsz kimászni az épp aktuális problémáidból? Barátság ez valójában?

És mi a helyzet azokkal, akik csak jönnek-mennek az életben? Akik készségesen hallgatják végig, hogy épp mi nyomaszt. Kitárgyaljuk, hogy semmi nem az már, aminek lennie kéne, minden elanyagiasodott, aztán csak hümmögünk, mintha bármi változna ezáltal. Olyannyira szajkózzuk, hogy mennyire fontos a szeretet, hogy észre sem vesszük: kihalt belőlünk minden. Nincsen semmi, csak a monotonitás. Meddig lehet így élni?

Ha teszel valamit, nem visz előre. Ha nem teszel semmit, mardos a bűntudat, hogy mi lett volna, ha… Igaz ez mindenre. A kalandokra, a szerelmekre, amikor fejvesztve csak mész tovább az úton és annyira akarod hinni, hogy ez most rendben lesz. Nem akarsz megállni addig, míg nem lesz velejéig jó, teljesen tökéletes az egész. Ahogy mindig álmodtál róla. És te képes vagy még most is, ezredjére is hinni. De tudod, mindeközben mit érez a másik? Semmit. Vagy talán mégis?

Mindenki hazudik. Mindenki elhiteti, hogy majd most más lesz. Hogy ő nem olyan. Mindenki elhiteti, hogy fontos vagy. Hogy fontos a lelked és majd ő segít. Önzetlenül. Persze ezt nyilván nem várod el, de jólesik hinni, hogy talán mégsem olyan rossz ez az embernek nevezett faj. Aztán a vége mégis mindig ugyanaz, és te azon kapod magad, hogy a legeslegalja felé közeledsz annak a bizonyos lejtőnek. Hogy akiben szentül hittél, akiért az életed adtad volna bármelyik percben, még csak emberszámba se vesz…

Nyitókép: Unsplash