Családanya vagy szingli: Ki a boldogabb?

Nézte a fák lombjain átszűrődő napfényt, a békésen sétáló embereket, és hirtelen úgy döntött: jó itt a parkban. Hová siessen? Otthon úgysem várja senki.

Nyugodtan kószálhat akár sötétedésig. Levette a pórázt Fifiről, a kutya pedig – a tavaszi szagoktól megtáltosodva – lelkesen előreloholt rövid lábain. Ő meg lassú léptekkel haladt a macskaköves sétányon. Hosszú, festett vörös hajába belekapott a szél, karcsú lábain kihívóan kopogott a körömcipő. Feltűnő jelenség volt, ha akarta, ha nem.

De most észre sem vette az utánaforduló férfiakat. Valami furcsa hiányérzettel rótta a köröket, vágyakozó kínnal bámult a levegőbe – aztán meglátta a másik nőt. És hirtelen valami megmagyarázhatlan módon irigyelni kezdte.

„Szép! – gondolta elismerően. – Emberi, nőies, gondoskodó. A vonásai kedvesek, sminket nem használ, biztosan nem volt rá ideje induláskor. A szeme kicsit karikás, az arca talán nyúzott, mégis olyan varázsos kisugárzás veszi körül.

Milyen rutinosan fogja az ölében lévő babát! Milyen szilárdan öleli, miközben a másik kezével üresen tolja a babakocsit! Százfelé figyel, a hét év körüli kisfiú is az övé, az előbb odakiabált neki. A lábánál haladó kislány pedig folyamatosan csacsog: anya, nézd, milyen pillangó, utánafuthatok? Anya, megsimogathatom a néni kutyáját?”

FORRÁS: UNSPLASH

Úgy elmélyült a rátörő gondolatokban, hogy majdnem nekiütközött a nőnek. Egymásra pillantottak, ő elmormolt valami zavart bocsánatkérést. És ahogy belenézett a másik szemébe, szinte látta maga előtt az életét. Elképzelte a boldogságot, amit a kislánya rajongó tekintete láttán él át.

A féltést, aggódást, amivel magához öleli a kicsit. A kapkodó, nyüzsgéssel teli készülődéseket. A folyamatos készenlétet, ami felgyorsítja az időt, és minden pillanatot széppé és hasznossá tesz. A gyerekzsivajt, a reggeli rohanást az óvodába, esténként pedig – üres órák és csendes szoba helyett – egy szerető férfi ölelését. Szinte a bőrén érezte, milyen lehet mindez.

És bár boldog volt a saját életében, egy pillanatra belesajgott a szíve: mi lett volna, ha…

Kikerülték egymást. A babakocsis nő azonban néhány lépés után sóhajtva a vörös után fordult. Nézte, ahogy csinosan, pedánsan kopog el a magassarkújában. És hirtelen – talán a fáradtság hatására, talán más miatt – irigyelni kezdte az életét.

„Önálló. Független. Nyugodtan sétál, nem kapkod leesett cumi vagy gilisztát enni készülő gyerek után. Van ideje a külsejére, a lelkére, a hobbijaira, a szenvedélyére. Önmagára. Éjjelente alszik vagy bulizik, nem kórházba rohan a kruppos csemetével. Nem kell százfelé megfelelnie, nincs lelkifurdalása, ha a barátnőivel átkávézza a délutánt. Talán össze sem költözik a választott férfival, csak a jót és a szépet kapják egymásból, aztán mindenki hazamegy a saját lakásába…”

Tűnődve lépkedett tovább. Inni adott a kislánynak, ringatta a kicsit, közben pedig elképzelte a másik életét. A nyugodt, csendes estéket, amikor a takaró alá kucorodva végignéz egy filmet. Éjjelenként nem hallgatja senki horkolását. Nem szólja meg az anyósa, ha nem főz, és órákon át válogathatja a ruháit indulás előtt. Nem áldozza fel magát senkiért – az élete róla szól, nem másról. És egy pillanatra belesajgott a szíve: mi lett volna, ha…

Sokáig sétáltak még a parkban. Néhányszor ismét elmellőzték egymást, aztán mindkét nő hazatért, és egy óra múlva talán már el is feledték ezt a különös vágyakozást. A szokásos rutin szerint teltek a napjaik – az idő vaskereke pedig könyörtelenül forgott tovább, lehetetlenné téve az utólagos reklamációt.

Nyitókép: Pexels