Drakula felszabadítja bennünk az elfojtott vágyakat?

A világ legnépszerűbb halhatatlanja, akit a legtöbbször jelenítettek meg filmvásznon. Nem csupán szubkultúra épült köré, de alakja mindenhol ott van: balett előadásban, Halloween-jelmezben vagy a játékboltban.

Miért rajongunk érte és ki volt a legigézőbb Drakula a filmvásznon?

A vámpírmitológia évszázadok óta része kultúránknak. Számos történet született már az éjszaka démoni szörnyeiről, akik kiszívják a halandók vérét. Hosszú ideig a vámpír csupán hideg gyilkos volt, mígnem Bram Stoker megteremtette a világirodalom egyik legkarizmatikusabb gonosz karakterét, aki ellenállhatatlan vonzerőt kapott. Olyannyira, hogy a mai alkotások leginkább arról szólnak: mi, emberek, hogyan álljunk ellen a delejes csábítónak.

De honnan jön a megszállottság az éjszaka különleges lénye iránt?

Az Interjú a vámpírral magával ragadó vámpírjaitól az Alkonyat megbabonázó vérszívóival bezárólag szinte ugyanazt a figurát látjuk magunk előtt. Elegáns, sármos, klasszikus. Soha nem néz ki lepattantnak, sose alul- vagy túlöltözött, úgy tökéletes, ahogy van. Nem fogjuk bermudában vagy síruhában látni, de nem is igényeljük.

A vámpír magának való, de nem magányos. Nem akarna csak úgy valaki lenni egy csoportban, autonóm személye megköveteli a figyelmet. Pont ez adja szexepilje egy részét. Ahogyan intelligenciája is, ami elbűvöli a halandót. A gondolatolvasástól persze frászt kapunk, hiszen így kiderülnek féltett gondolataink.

De ki ne vágyott volna már arra, hogy szavak nélkül tudják, mit is akarunk?

A vámpír erőteljes is, de nem a duzzadó bicepsze miatt, ráadásul kütyüre sincs szüksége. Nem kell neki űrruha, beszélő autó vagy futurisztikus fegyver. Aurája épp eléggé lefegyverző, no és persze ott van az a két tűhegyes szemfog.

Bram Stoker gótikus horrorját, a Drakulát 1897-ben adták ki, és az egyike azon könyveknek, amelyeknél nem kérdés az utánnyomás. A szerző hét éven át kutatta és írta regényét, amire szeretett úgy hivatkozni, hogy rémálomként született meg képzeletében. Azóta sokat megtudtunk III. Vladról is, akiről főhőse alakját mintázta. A havasalföldi fejedelem a 15. század közepén uralkodott és rendkívüli kegyetlenségéről volt híres. Nem csupán külső, de belső ellenlábasait is kíméletlenül karóba húzatta.

Talán nem Stokeré a legjobb vámpírregény, de Drakulája életre keltette a világirodalom egyik legikonikusabb karakterét, akinek komplex személyisége túlmutat az alakváltó, fokhagymagyűlölő vérszívón. Stoker vérfagyasztó grófját a viktoriánus éra romantikája befolyásolta, ő maga a megtestesült misztikum.

Tekintete, transzilvániai kastélya, mondatai mind egy-egy rejtély a halandók számára, akiket egyszerre vonz elátkozott lénye és az örök fiatalság ígérete. Az olvasót észrevétlenül szippantja be a horror regény és a gótikus románc egyedi ötvözete, amiben valamennyi kísérteties elem megtalálható: vér, sírok, koporsó, vadállatok.

Drakula a mindent átható rosszfiú, a gonosz, aki egyszerre kegyetlen és gyengéd, alpári és szofisztikált. Megjelenik egy ablakban, hogy fél perc múlva alakja elvesszen a ködben. Feltűnése váratlan, de mindig nyomot hagy, és a halandó egyre többet akar. Veszélyes és kívánatos, elveszi, amit akar, mi pedig imádjuk ezért. Ja, és nem kell attól tartanunk, hogy fokhagymaszaga lesz.

A leggyakrabban filmre vitt karakterként a színészeknek valami különlegeset kell nyújtaniuk a szerepben. Mai napig sokan – kritikusok és nézők – egyetértünk abban, hogy Francis Ford Coppola 1992-es Drakulája áll talán a legközelebb a regény víziójához. A címszereplő Gary Oldman játéka pedig annyira jellegzetes, annyira erőteljes, hogy ha fel kéne kínálnom a nyakamat Drakulának, őt választanám.

Gary Oldman grófja a végzet férfija, akit imádunk, gyűlölünk, aki úgy kelti fel a kíváncsiságunkat, hogy közben visszataszítónak találjuk. Sőt, empátiánkat is csiklandozza, hiszen ki ne szánná az egykori keresztény harcost, aki úgy érzi, hogy Isten elárulta, és várja vissza halott szerelmét?

Ha a regény érzéki, a film felér egy erotikus álommal, sokkal erőteljesebb benne a romantika és szexualitás, mint bármely másik alkotásban. Drakulából árad a veszélyes érzékiség, egész lénye lázad a szexualitást elnyomó viktoriánus érával szemben. Oldman iszonyatos vonzerővel ötvözi a haragot, a nyers érzelmeket, gátlástalan testiséget és az emberi gyengédséget. Zabolátlan szenvedélye ott van az összetört szívű lovagban, a titokzatos öreg grófban és az érzéki fiatal arisztokratában.

Drakula félelem nélkül igázza le a nézőt, miközben a saját magunk elől titkolt vágyainkat testesíti meg. Amiről félünk beszélni, amit nem illendő emlegetni. A filmet viszont nagyon is illendő újra megnézni, csak készítsünk magunk mellé egy fej fokhagymát.

Nyitókép: IMDb