Egy állat szeretete megmenthet a magánytól…

2022-12-27 Esszencia

Nórát már a sokadik pasija nézte hülyének. Jöttek a kifogások, a hazugságok és a ghostingolás. Alapból nem lett volna oka panaszra, de mára oda fajultak a dolgai, hogy a sok párkapcsolatbeli kudarc rányomta bélyegét az élete összes létező területére. 

A melóban feszült volt – egyetlen félreérthető szóra ugrott. A határidőket nem tudta tartani és lényegében nem is érdekelte más, csak hogy este végre hazaérjen és megjutalmazza magát egy-egy pohár borral. Főzni sem főzött egy idő után, mert hát úgysincs kinek. Már beleszokott a lábtörlő szerepbe, és elfelejtette, milyen, ha az ember értékesnek érzi magát.

Túl rég nem kapott kedves szavakat.

És míg másokat gyönyörűnek látott száz hibával is, addig magát egyre rondábbnak, egyre hasznavehetetlenebbnek érezte. Gyakorta fordult meg a fejében, hogy egyáltalán minek is él. Hiszen csak egy oda nem illő darabka ebben a nagy kirakósban, aki gondot jelent a családjának és a barátainak is.

Az anyja megtagadta.

Csak nagy ritkán vette fel vele a kapcsolatot a lány próbálkozásai ellenére – ilyenre is csak akkor volt példa, ha segítségre volt szüksége. Nóra pontosan tudta ezt, mégsem hagyta a szíve, hogy elküldje a fenébe azt a nőt, akitől az életét kapta. Édesapjának rég új családja volt, így csak egy oda nem illő mozaikdarabkát jelentett a férfi számára is. Igyekezett mindig meghúzni magát, hogy ne okozzon aprócska problémát se a néhány alkalom során, amikor találkoztak.

De valahogy mindig minden úgy sült el, hogy rá maradt a szolga szerep, akit mindenki korholt az ünnepek alatt.  Lehetett szó bármilyen összejöveteltől, Nóra gyomra már görcsben volt jó előre: pontosan ismerte a várható forgatókönyveket. És sajnos soha nem tévedett ezen a téren.

Hazaérve végre lehúzhatta a hólétől tocsogó csizmáját, félredobta a táskáját, kinyitotta a hűtőt, és egy pohár bor társaságában a szőnyegre telepedett. Csak halvány fényt kapcsolt. Nem akart bulizni, ünnepelnie meg nem volt mit. Még halk zene sem szólt. Csak ő volt, a csend és az üvegben magányosan ide-oda lötykölődő édes ital.

Forrás: Unsplash

Hagyta magát belecsúszni a magány érzésébe és közben dühös volt. Gondoskodni akart, szeretni akart, a szívét akarta kitépni valakiért. Fel akarta magát áldozni, pedig kölcsönös boldogságra vágyott. De nem kellett senkinek igazán. Aki akarta, annak is csak egy pár órás testi örömöt jelentett, aztán ott maradt megint kisemmizve, hogy jöjjön az újabb delikvens. Hátha ő majd más lesz alapon.

Csak forgatta a poharat a kezében, és egyre inkább undorodott saját magától. Hogyan is hihette, hogy majd lesz, aki megbecsüli?

Potyogtak a könnyei.

Hirtelen, mint aki eszét vesztette, öltözni kezdett és csak rohant át a lépcsőházon, szaporán szedve a lépcsőfokokat. Kivágta maga előtt az ajtót, a jeges szél mintha pofon vágta volna. Ez kijózanítóan hatott rá – mégis mi a fenét csinál?A csizmája prémje mintha dörzsölte volna a lábát, még nadrágon keresztül is tisztán érezte. Bosszúsan hajolt le megigazítani. Egy csuromvizes, egészen apró, talán egykor fehér foltos, de most a kosztól csak szürke, remegő négylábú kuporodott a lába mellé.

Nórából kitört a sírás.

Mintha az eldobott, magára maradt kutya és ő sorstársak lennének. Csak hullottak a könnyei, miközben látta az előtte elsétáló járókelőket. Látta a szemükben a szánakozást. Pedig boldog volt. Most először boldog, hosszú idő után. Az apró állat kétségbeesetten, könyörgőn nézett rá. Nóra felkapta és a mellkasához szorította a parányi életet, így rohant az épület felső szintjén lévő lakásáig. És onnantól kezdve soha egyikük sem volt már egyedül.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok