Szidod a világot, de a torkodban ott szűköl a magány…

2022-09-16 Esszencia

L. Mária hivatalsegéd és K. Lóránt mérnök nem ismerték egymást. Több száz kilométernyi távolságra éltek, más volt a foglalkozásuk, a családi hátterük, az iskolázottságuk. Ám valami mégis fájdalmas egyezőséget mutatott az életükben: az a bizonyos gyötrő, megnevezhetetlen, fásultságot és gyűlöletet keltő, lelket szaggató hiányérzet.

A kín már korán reggel bekúszott a tudatukba. Elhomályosította a látásukat, keserűvé tette a kávét, ízetlenné az ételt – és főként, utálatossá az emberi arcokat, amint kivergődtek a viszonylag biztonságosnak érzett lakásból.

L. Mária többgyermekes anya indulás előtt megreggeliztette a csemetéket, szokásos gunyoros megjegyzéseivel aznap is földbe döngölte közömbösnek látszó férjét, s egy óra múlva már a hivatalban ült. Szürke ruhája szorította, lába viszketett a harisnyától, az ügyfelek látványától émelygés fogta el, a kolléganők nyüzsgése idegesítette. Arcára mégis gépies mosolyt varázsolt, a magában mormolt szitokszavakat ajka kényszeredett udvarias gesztusokká írta át – elvégre társadalomban élünk.

Meg kell felelni.

K. Lóránt elvált férfiként egyedül indította a napot. Reggeli helyett komoran szívta cigarettáját, a füstkarikákkal gyűlöletet köpött exneje Instagram-fotóira a telefon képernyőjén. Futó üzenetet írt férjezett szeretőjének, akit hónapok óta elkeserítően unt – majd bepattant szürke, kopott Opeljába, és a forgalmat szidva munkahelyére autózott.

Ma sem érték meglepetések. A gyakornok még mindig hülye, a főnök még mindig felfuvalkodott – mormolta görcsbe ránduló gyomorral, és emésztési fájdalmaira a gyógyszeripar egy újabb csodáját vette be. Jó képet vágott egy visszadobott tervezethez, ordítozás helyett visszafogottan tolta le a hibázó titkárnőt, undorodva fogyasztotta el az éttermi menüt. Hazafelé menet befizette a számlákat, s egész nap szinte beleremegett a vágyba, hogy – valami megmagyarázhatatlan indulattól hajtva – pokolba küldjön mindenkit. De nem lehetett.

Elvégre társadalomban élünk.

L. Mária hivatalsegéd és K. Lóránt mérnök nem ismerték egymást. Több száz kilométernyi távolságra éltek, más volt a foglalkozásuk, a családi hátterük, az iskolázottságuk. Ám esténként mégis szinte ugyanabban az órában jött el az idejük, amikor szerepjátszástól fáradt aggyal, a bensőjüket tépő nihil szorításában gép elé ültek. Akkor aztán övék volt a világ, s beleokádták indulataikat az internet arctalanságába. Billentyűn kopogó ujjaik nyomán fröcskölt, pusztított, tarolt a gyűlölet.

Forrás: Unsplash

Idegeneknek címzett gúnyos szavak, kárörvendő, megalázó, alpári kommentek próbálták levezetni L. Mária társasmagányból adódó feszültségét. K. Lóránt feladott álmai, tönkrement házassága, unott munkája mind egy-egy másoknak címzett brutális sértést értek. A máz immár lemállott. Nem kellett szembenézni az áldozattal, nem kellett viselkedni.

Következmények nélkül adhattak ki magukból mindent.

L. Mária hivatalsegéd és K. Lóránt mérnök szokásos esti ámokfutásukat követően a kielégülés homályos illúziójával tértek nyugovóra. Csak álmukban szűkölt segítségért a bennük tomboló magány. Csak álmukban sejlett fel egy hozzájuk hasonló alak, aki derűsen és elégedetten él, mert megoldotta saját problémáit, s nem a világot hibáztatta értük. Esténként – ezer és ezer sorstársukhoz hasonlóan – azóta is enyhet remélő pótcselekvésükbe menekülnek. Mert nem tudják, hogy a boldogsághoz nem másokat kell földbe döngölni, hanem magunkat kiásni a gödörből.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok