Egy haldokló kapcsolat kegyetlen tanulsága

Dühödt fújtatással ment fel a lépcsőn, belökte maga előtt az ajtót, és letette az előszobában a kezét zsibbasztó szatyrokat. Ötven évesen már nem könnyen hisztizik az ember lánya, de most úgy érezte, joga van hozzá.

Ordítani akart, jelenetet csapni, tombolni. Ma mindent kimond: szembesít, ráébreszt, lealáz. Revansot vesz a személytelen hallgatással eltöltött estékért, elfelejtett segítségekért, haza nem cipelt szatyrokért, telefonnyomkodással töltött vacsorákért. Most először jutott el odáig, hogy nem akart okos és visszafogott lenni. Szabadon engedte magában a dühöt, a rikoltozó némbert, ami minden férfi rémálma. Már nem volt más eszköze. A házasságukat – amely túlélt számtalan mélypontot, kölcsönös megcsalást és egy mindennél borzalmasabb gyerekhalált – játszi könnyedséggel zúzta szét egyetlen dolog: az internet. Egy hideg és tökéletes technikai vívmány, ami ellen képtelenség harcolni. Jött, látott és győzött – legalábbis az ő életükben.

Sosem volt még ilyen tanácstalan. Sosem érezte még ilyen magányosnak magát. Pedig évekig szinte egyedül nevelte a két lányt, míg a férje külföldön dolgozott. Felhajtott a konyhában egy pohár vizet, hogy erőt gyűjtsön a beszédhez. Aztán lecsapta az üvegpoharat, olyan erővel, hogy az megrepedt és elvágta az ujját. A vércseppek lassan folytak lefelé, piros vonalkákat húzva a pohár oldalán, majd összekeveredtek a maradék vízzel. De még ez a fura látvány sem térítette magához. Bevágtatott a szobába a férfihoz. A kép, ami fogadta, még jobban elvette az eszét.

Férje a fotelban ült, félig háttal az ajtónak, a megszokott pózban. Ölében a telefon. Félhomály volt, oldalról csak a szemüveg látszott az arcából és a telefon villogása.

Az asszonyból mélyről törtek elő a sérelmek, alig érzékelte maga körül a valóságot.Nem kapcsolt lámpát, nem lépett közelebb. Nem akarta jobban látni az embert, akivel végigküzdötte az életét, akivel annyi mindent megéltek együtt, és most egy tárgy mégis örökre elidegeníti őket. Nézte az alakot, ahogy ül és – felháborító! – még mindig a telefonja fölé hajol. Majd egyszerre minden kirobbant belőle. Monoton hangon, összefüggéstelenül, idegességében felcserélve a szavakat vádolt, sértegetett, gyűlölt, könyörgött. Olyan mélyről sikoltottak fel az érzelmei, hogy alig bírt közben megállni a lábán.

FORRÁS: PIXABAY

A férfi azonban továbbra sem mozdult, és ez megőrjítette. Cinikus gúnyt, dacos ellenkezést érzett ebből a passzivitásból és hallgatásból, hát a maradék józansága is elszállt. A szemrehányásokból átkozódás, a sírástól elfojtott rekedtes szavakból üvöltözés lett. Minden fájdalmát kiadta, mint egy orkán, a mozdulatlan férjnek, aki arra sem vette a fáradságot, hogy felé forduljon. A nőnek nem maradt több mondanivalója. Átviharzott a hálószobába, bedobálta pár ruháját egy régi bőröndbe, és egy utolsó csatakiáltással kifordult az ajtón, azzal a szilárd esküvel, hogy a házasságuknak örökre vége.

A szobában újra szétterült a csend. A félhomály egyre jobban befonta a fotelt és a benne ülő alakot, aki továbbra sem moccant. Nem tehette – két órája halott volt. Az agyában elpattanó ér még a feleség hazatérése előtt véget vetett mindennek, egyetlen másodperc alatt. Csak a feje bukott kissé előbbre, egyébként úgy maradt, ahogy a Kaszás érkezése előtt üldögélt, telefonozás közben. Sosem derült ki, mit válaszolt volna a felesége fájdalmára, vádjaira, könyörgésére. Sosem derült ki, működött-e volna kettőjük között továbbra is a szövetség, ami annyi évtizeden át leküzdött minden nehézséget. A halál közömbösen lezárta a lehetőségeket – az egyetlen fény a szobában a telefon hideg villogása maradt.

Nyitókép: pixabay