Egy tavaszi csók, ami mindent megváltoztatott…

Visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy lassan felém hajolt. A nap épp a szemembe tűzött, szóval nem biztos, hogy azt a romantikus, elkerekedett szemű hercegnő feelinget hoztam, amit ilyenkor illik…

De ez csak jó – legalább nem tűnök idiótán rajongó tinilánynak így 30 évesen.Vagy mégis? A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, infarktust kapok, még az első csókunk előtt. Neki meg mintha enyhe mosoly játszott volna az ajkán. Érzi, hogy szinte szétrobbannak az ereim az izgalomtól? – futott át rajtam szégyenkezve. De mit tegyek, ha így van?

Kegyetlen volt, a végletekig elhúzta a pillanat gyönyörét. Őrjítő lassúsággal közeledett, majd amikor már éreztük egymás lélegzetét, és épp be akartam hunyni a szemem, játékosan távolodott kicsit. Nevettem. Szóval így?! Jól van, akkor játsszunk. Akkor én is incselkedek, neked sincsenek kötélből az idegeid!

Újra közelebb hajolt. A lélegzetem ismét felgyorsult, annyira, hogy már pokolba kívántam a férfias magabiztosságát, na meg a gyerekes izgalmamat. Igen… most mindjárt eléri a számat. Mindjárt valami puha, finom ködbe lépünk át, ahol a tér elgörbül, ahol a valóság megszűnik, ahol…

FORRÁS: UNSPLASH

„Jó napot!” – hangzott fel ekkor egy gunyoros hang oldalról. Összerezzentem. Gergő is azonnal illendő távolságba húzódott. A hülye, nagypofájú szomszéd! Hogy is nem hallottuk meg a lépteit? Egyáltalán, miért kell pont a ház előtt búcsúzkodnunk? Persze azért, mert Gergőnek mindjárt mennie kell, és én sem akarom behívni.

Különben az első csók után tuti letépném a ruháit is.

– Látom, tombol a tavasz! – vetette oda pofátlanul a szomszéd. És ahelyett, hogy továbbment volna, élvezettel megállt előttünk, és az arcomba bámult.

Utálom, annyira bunkó és tapintatlan. Egyszer alig tudtam kidobni a lakásból. Valami ürüggyel átjött, mikor nem volt otthon a felesége. A sóvár tekintetéből egyértelmű volt, mit akar. Nem jött neki össze, azóta szemétkedő beszólásokkal áll bosszút. „Van már pasi? – szokta kérdezni kihívó hangon, ha összefutunk. – Kifut az időből. Ketyeg az óra, tik-tak, tik-tak!”

– Igen, úgy látszik. Hétágra süt a nap – válaszolt udvariasan Gergő. De én már ismertem annyira, hogy tudjam: megtévesztő nála ez a hangsúly. Ilyenkor szokta öt másodperc múlva verbálisan széttépni az ellenfelét.

– A nap is feléledt… na, meg a hormonok, mi? – röhögcsélt a szomszéd sokatmondóan. – Mondtam is az asszonynak, hogy na, idén tavasszal végre biztos felszed valakit a Henike. Megérdemli már, olyan rég nincs senkije. Dehát nem könnyű a mai világban bepasizni. A java már nős, a többi férfi meg a fiatalabb husit hajtja.

– Idefigyeljen, Jani…! – kezdtem felháborodva, és olyan düh öntött el, hogy vörös lett az arcom. Gergő azonban mosolyogva megrázta a fejét, hogy hagyjam. Még a számat is befogta a tenyerével, nem értettem, miért.

De aztán az ujjai leváltak az arcomról és már az ajka közeledett ismét, hogy teljes zavartalansággal folytassa, amit az előbb félbehagytunk. Ott, a hülye szomszéd előtt tapadt rá szájával a számra. Az első másodpercben belém fagyott a düh és a döbbenet, de aztán az agyam kizárta a külvilágot. Csak Gergő volt és én. Csak a csók.

Puhán, őrjítő finomsággal játszott a számmal, az érzékeimmel, a szívemmel – de mindketten tudtuk, hogy ez egy olyan játék, ami véresen komoly. Amiből bármi lehet. Amit nem ronthatnak el rosszindulatú emberek, nem rombolhatnak le korábbi kudarcok és csalódások. Nem teheti tönkre mások elvárása, mert csak mi ketten vagyunk benne. Csak ketten számítunk…

Mire remegő lábbal és kapkodó lélegzettel elengedtük egymást, a bunkó szomszéd eltűnt. Nem mondtunk semmit – Gergő cinkos pillantással rám mosolygott, majd elindult, én pedig búcsút intettem. Igen, idén tavasszal valami új indul, valami szép, valami ígéretes. És ez sokkal csodásabb annál, minthogy mások ostobasága számítson.

Nyitókép: Unsplash