Egyedül küzdöttem a házasságunkért, de elfogyott az erőm…

„Világéletemben családcentrikus voltam – meséli a 41 éves Réka szomorkás mosollyal. – Félre ne értsd, nem mintha ősanya típus lennék. Mindig is távol állt tőlem a mártírkodás, az a bizonyos melldöngetős feleség és anya szerep.

Persze az életemben első helyen a férjem és a gyerekek voltak, de szerettem a munkámban és a hobbimban is kiteljesedni. Azt gondoltam, hasonló férfit sikerült választanom, mint én. Nagy szerelem volt, ráadásul a közös érdeklődési kör is összekötött minket. 20 évesen költöztünk össze. Már akkori eszemmel is láttam, mennyire más „csomagot” hoztunk otthonról, de félig gyerekként még nem hittem ennek a túlzott jelentőségében.

Azt gondoltam, a beszélgetések, a kommunikáció mindent megold. Voltak szép éveink, és voltak borzalmasak, én pedig egyre jobban szembesültem vele, hogy a hajót én irányítom. Annak ellenére, hogy szinte mindenben én engedek… Hittem a női lágyság jelentőségében, így valamennyi gyakorlati dologban visszavonultam.

Határozott személyisége miatt teret adtam a férjemnek, hogy megélhesse a férfiasságát, így ő kezelte a közös pénzt, ő hozta a döntéseket. Egyvalamiben viszont teljesen passzív volt: a problémakezelésben. Ha gond adódott a kapcsolatunkban, én vettem elő a higgadtságom és a „jobbik eszem”. Ilyenkor kértem: üljünk le, beszéljük meg.

Idővel mégis szembesültem azzal, mennyire mást jelent kettőnk számára a szeretet. Ő napi ötször elmondta, hogy imád, ölelt és csókolt – de nem tanították meg neki, hogy a szeretteinkért időnként áldozatot hozunk. Hogy néha átmenetileg háttérbe helyezzük magunkat a másikért, hogy egy következő helyzetben a párunk tegye meg értünk ugyanezt.

FORRÁS: UNSPLASH

Hogy a mérlegnek nagyjából egyenlően kell állnia, vagy felváltva a két oldalra billennie… Észre sem vettem, milyen természetessé vált, hogy mindig a háttérben vagyok. A vágyaim, a kéréseim legtöbbször ígéretekkel lettek elintézve, amelyek sosem teljesültek. Az életünk az ő tervei köré épült. Gyerekként folyton a szüleim veszekedését hallgattam, ezért irtóztam minden jelenettől, követelőzéstől.

Még mindig a szeretet és a beszélgetés erejében bíztam, ami néha úgy tűnt, eredményt hoz. De csak átmenetileg. Miért folytattam? Sokszor eszembe jutottak egy régi tanárnőm szavai: egy kapcsolatban a nő a kapcsolatfelelős. A feleség dolga megérteni és jobb irányba hajlítani a férfit… Na, és nem utolsósorban, szerettem a férjem. Őszintén. Vele akartam leélni az életem, közösen felnevelni a gyerekeket.

Elszántan bizakodtam, hogy valahogy majd mindent megoldok. Ám az életünk egyre rosszabb lett. Azt hiszem, megszokta, hogy a szeretetem és megértésem olyan biztos és magától értetődő, mint a levegőben az oxigén. Megszokta, hogy bármit megtehet, ígérhet, elhalaszthat, elhanyagolhat – még a saját testét is! -, semminek nincs következménye, csak kérő szavak.

Ma már tudom, az utolsó években már csak valami elkeseredett kötelességtudatból küzdöttem. Mert a család fontos, mert a szerelmet meg kell őrizni… Aztán egy nap rádöbbentem: egyedül nem menthetem meg a süllyedő hajót. Az összes energiám odalett, és vele együtt elpárolgott a szerelem. Akkor és ott elengedtem a „megtisztelő” kapcsolatfelelősi címet.

Már nem mondtam a konfliktusok után, hogy „Kérlek, figyelj rám, én ezt és ezt érzem, te mit érzel?” Ekkortól végképp száguldani kezdtünk a lejtőn. Szembesültem vele, hogy ha én nem teszek semmit, ő aztán végképp nem veszi a fáradságot a történtek és egymás megértésére… Sokként érte a hír, hogy válni akarok.

Megborult, elkeseredett, látványosan szenvedett – de még akkor sem jutott eszébe megkérdezni, mi volt a gond. Elváltunk. Már nem szeretem, de a mai napig fáj, hogy így alakult, mert a szerelmem nem múlt volna el, ha ő nem csak szavakkal szeret. Ha a munka, hobbi, barátok, ismerősök, család listán nem mi vagyunk folyton az utolsók. Ha nemcsak én próbálok az ő fejével gondolkodni, hanem ő is megpróbál néha az enyémmel.

Miért fontos, hogy a gyerekeinket jól tanítsuk meg szeretni? – Mosolyodik el Réka rezignáltan.

– Mert ha nem tesszük, felnőttkorában talán épp élete szerelmét veszti el miatta. Nem gondolom, hogy én nem vagyok hibás, hogy így alakult. De a történetünk rengeteg ponton visszafordítható lett volna, ha nem egyedül küzdök a harmóniáért. Csakhogy neki fogalma sem volt, hogy kell ezt csinálni, én pedig kevés voltam hozzá, hogy felnőttként megtanítsam rá.”

Nyitókép: Unsplash