Elválik tőlem a férjem, ha nem szülök még egy gyereket?

Tegnap felhívott a férjem, hogy siessek haza: elintézte, hogy a kislányunkra a szülei vigyázzanak, ő pedig különleges vacsorával vár. Mindig figyelmes, most mégis valami szorítást éreztem a gyomrom tájékán. 

Az asztalon pezsgő, a vázában virág.

Mit ünneplünk? – kérdeztem óvatosan.

– Még semmit, de remélem, majd fogunk – hangzott a titokzatos válasz.

Valami rossz előérzet lifteztette a gyomrom. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy kiderüljön, vajon a szépséges, romantikus díszlet milyen szándékkal született.

– Szerelmem – szólt a férjem. – Tudom, hogy most van új pozíciód. Teli vagy tervekkel, és könnyebben vagyunk így, hogy Ritus már öt éves. Mégis arra szeretnélek rávenni, hogy vállaljunk be még egy gyereket. Megbeszéltük, hogy egy gyereknél megállunk, de szerintem nem vehetjük el a kislányunktól a lehetőséget, hogy legyen rajtunk kívül is valakije.

Annyi remény és szeretet volt a tekintetében, hogy azt hittem, ott rögtön elpusztulok… Nem akarok még egy gyereket. És semmi nem fogja megváltoztatni az álláspontomat. Számomra a testvér szó olyan, mint valami átok. Minden gyerekkori bánatom, kamaszkori szenvedésem, felnőttkori megaláztatásom a nővéremnek köszönhetem.

A mai napig nem szállt le rólam. Finoman, rejtetten, vagy épp látványosan igyekszik mindent tönkretenni. Tizenhét éves voltam, amikor egy különösen durva és drámai árulása után megesküdtem: ha valaha gyerekem lesz, soha, tényleg soha nem lehet testvére. A szüleinket egy rettenetes autóbaleset miatt korán elveszítettük, így a papírforma szerint mi ketten maradtunk egymásnak.

Alig múltam tizenhat. Ettől kezdve aztán igazi rémálom lett az életem. Ebből menekített ki később a szerelem. Bár ő mindent megtett, hogy közénk álljon, hogy megakadályozza a boldogságunkat, már nem voltam egyedül, így nem talált fogást rajtam. A férjem pedig a maga különlegesen pozitív világlátásával minden fájdalmat okozó cselekedetét, beszólását  igyekezett valami „pszicho” szöveggel megmagyarázni nekem.

Ezért is nem beszéltem neki soha arról, hogy milyen fogadalmat tettem. 

Szóval tegnap este kikerülhetetlenül szembe kerültem magammal, az életemmel és – ami igazán fájt – a férjemmel. Sőt, nem tudom tagadni, valahol mélyen a kislányunkkal is. Egyik oldalon persze én is felfogom, hogy az lenne a természetes, ha lenne még gyerekünk. A másik oldalon viszont az életem a példa arra, hogy szerető, jó szülők mellett is lehet olyan testvér valaki, aki tönkre akarja tenni a másikat.

FORRÁS: UNSPLASH

Aki az egész életét arra teszi fel, hogy folyton megalázza, elbizonytalanítsa, hogy állandóan ott lebegtessen felette valami baljós hangulatot, ami elveszi az örömöt. Mindegy, hogy most már alig találkozunk, valahogy mindig megtalál valamivel. Mintha a bőrömet kellene sósavval lemaratnom, olyan állapotban van miatta a lelkem. Tele hegekkel, begyógyultnak tűnő, mégis bármikor kikaparható sebekkel.

Elég, ha csak egy pillanatra elbizonytalanodom valamiben, máris visszazuhanok abba a régi állapotba, amikor csak azt hallottam, hogy minek születtem meg, semmire nem vagyok jó, senki vagyok. Amikor például a kislányom születésekor eljött hozzánk, azt mondta, csak a gyengék igyekeznek „szülögetni”, hogy majd öreg korukban legyen, aki gondjukat viseli.

Emlékszem a hangjára és a tekintetére, ahogy akkor rám nézett. Azzal fejezte be a monológját: „Aztán úgy járnak ezek a nagy előrelátók, mint a szüleink – csupa szívás a gyerekekkel, majd korai halál, na akkor mire volt az egész?”  Ezt el is meséltem akkor a férjemnek, aki erre csak annyit mondott, valószínűleg még nem dolgozta fel a veszteséget a szüleink halála miatt. És azt a felelősséget, hogy 22 évesen hivatalosan anyáskodnia kellett egy 16 éves lány felett.

Tegnap este újra és újra meghallgattam, ahogyan a férjem arról beszél, számára a legnagyobb csoda, hogy gyerekünk van. És az egyik legnagyobb fájdalom, hogy nincs testvére… Ekkor én ezt megfordítottam, hogy a legnagyobb csoda nekem is a kislányunk, de a legnagyobb fájdalmam az, hogy van testvérem. Ám mintha csak a levegőbe beszéltem volna. „Hogy jön ide a testvéred? – kérdezte. – Hiszen lassan már minden kapcsolatot megszüntettünk vele. Lépj már túl a múlton!”

Ez kattogott egész éjszaka a fejemben. Meg az: mi van, ha annyira erős a vágy a férjemben, hogy emiatt elválunk, és akkor majd egy másik nő szül testvért a kislányomnak? Reggel azzal az ismerős érzéssel ébredtem, hogy nem érdemlem meg az életet. Ez olyan erővel csapott fejbe, hogy alig kaptam levegőt. Nem akarom újra ezt érezni. De nem akarom azt sem, amit a férjem szeretne. Fogalmam sincs, mit csináljak.

Lívia történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok